2008. december 2.
Csendes gyerek voltam, nem tudom, hol rontódtam el - mosolyog Váradi Eszter Sára. A mozgalmas pályához azonban kevés lett volna a rosszaság. A közönség mások mellett egy műszaki főiskolának, egy miskolci dívának, és egy énektanárnak is hálás lehet: ki-ki a maga módján terelgette a fiatal tehetséget a színészmesterség felé. Hol biztatással, hol azzal, hogy megmutatta számára mi az, amit messze kerülnie kell.
 Váradi Eszter Sára |
– Folyton mosolyogsz és imádsz csicseregni. Nehéz elhinni rólad, hogy gyermekkorodban "ha letettek egy sarokba, csöndben eljátszottál ott naphosszat".
– Pedig édesanyám állítja, hogy így volt. Igaz, kamaszkoromra teljesen megváltoztam. Bolond, lázadó leánnyá lettem, akinek baja volt az egész világgal.
– A színpad utáni vágyad is lázadásod része volt?
– A szüleim szemében igen. Kezdetben szerettem volna én mindenféle lenni: tanító meg bemondó néni a tévében - csupa normális, lányos dolog. Igaz, már hat évesen elért az első "löket"; apukám a "vállalattól" kapott jegyeket az Operettszínházba a János vitézre, hogy közművelődjön a család. Áhítattal néztem a második sorból Oszvald Marikát Iluska szerepében. S mit ad Isten? Amikor színész lettem, játszhattam ebben az operai igényű hangjátékban; a francia királylányt alakítottam. Apukám mesélte, hogy a premierünkön látott egy kislányt a második sorban, aki ugyanolyan tátott szájjal bámult engem, mint én az Operettszínház sztárjait húsz évvel azelőtt...
– Szüleid viszont "kivártak" azzal az áhítattal.
– Rettenetesen fel voltak háborodva, amiért fejembe vettem, hogy színész leszek. Az első komoly "fejlövést" tizenhat évesen kaptam, amikor a Rockszínház felvételt hirdetett a még érettségi előtt álló, tehetséges fiatalok számára. No, akkor elindult a lavina. Apukámék tűzzel-vassal tiltakoztak a döntésem ellen, féltve a kiszolgáltatottságtól, az ismeretlentől, de hiába. Tizennyolc évesen úgy éreztem, hogyha nem lehetek színész, meghalok. Ma már, hogy kicsit benőtt a fejem lágya, be kell látnom, hogy volt igazság abban, amitől óvtak. Drahota Andreával - akinek a barátságát büszkén magaménak tudhatom - hosszan szoktuk váltani a világot az öltözőben a közös próbaidőszakok alatt. Korosztályunk számára még ő, és a hozzá hasonlók voltak az idolok. Mire mi is odakerültünk a színpadra, minden megváltozott: a valóságshow-k világában az emberek többsége számára az is színész, aki élő egyenesben fürdik a televízióban.
– Próbálkoztál azért mással is. Zsebedben egy tanítói diploma...
– Szüleim miatt el el kellett végeznem egy "normális" iskolát is. Először jogásznak szántak, aminek már a gondolatától is rosszul voltam. Mondták, hogy akkor menjek külkereskedelmibe. Pláne nem! - gondoltam magamban. Az az igazság, hogy rosszcsontságom ellenére mindig jól tanultam, még nagyobb fejfájást okozva ezzel anyuéknak. A külkeres angol felvételit ellógtam, de pechemre kijött egy papír, hogy a központi matek érettségi eredményem alapján bejutottam a műszaki főiskolára.
– Te jó ég! Meddig bírtad?
– Két hónapig. De a szüleim is belátták, hogy ez azért nagyon vad... Megpróbáltam a színművészetit, de nem vettek fel. Persze vérig sértődtem; hatalmas, józanító pofon volt. Elvégeztem a tanítóképzőt, s közben kisebb szerepekben játszottam. Az Operettszínházban Kovács Brigittához jártam énekelni, aki megkérdezte tőlem, amikor elvégeztem a főiskolát, hogy Eszterke, most mi lesz? Tanítani fogok - mondtam. Arra kért, legalább annyit tegyek meg, hogy lejjebb megyek egy emelettel és bekopogok az intézmény színészstúdiójába. Szót fogadtam, bekopogtam. Meghallgattak, és ott fogtak.
– Az operettstúdió elvégzése után hol kezdted a munkát?
– Egyből leszerződtettek a Vörösmarty Színházhoz, ami nagy dolog volt akkoriban. Ám fülembe jutott, hogy Miskolcon válogatás lesz a West Side Storyra. Álmaim szerepe Anita volt, hát megpróbáltam. S mit ad Isten, kiválasztottak. Egy hónapig tartó "meccs" következett, a két színházigazgató telefonálgatott egymásnak. Fehérváron konkrétumokat nem ajánlottak, de azt mondták, szükségük van rám, és nem engedtek sehova. A miskolci színház direktora csodás szerepeket ígért. Ám egyik alkalommal utánam futott egy nagy díva, Molnár Anna, aki azt mondta, hogy ha megtudja, hogy oda szerződöm, "megver". Nem bántani, hanem védeni akart: ismerte az ottani körülményeket és sok fiatal színészt látott elkallódni. "Ne bánkódjál, adj hálát a jó Istennek, hogy odakerültél Székesfehérvárra. Jó sorod lesz, meglásd."
– Igaza volt?
– Teljesen. Sok impulzus és "véletlen" dolog ért az életben, ami később visszatekintve nyerte el értelmét - hiszek a sorsszerűségben emiatt. Fehérváron azért jó színésznek lenni, mert az elvárás épp olyan magas, mint egy pesti rétegigényeket kielégítő színházban, a műsorpolitika viszont színes, tekintettel arra, hogy a Vörösmarty az egész megye teátruma. A közönség rendkívül érzékeny, fogékony, érdeklődő, és kritikus, nem adható el neki akármi. A társulat pedig nagyon összetartó, családias.
– A vérpezsdítő, Bál a Savoyban című darab rafinált, csintalan Daisy Parkere után Edith Piafként láthatunk a Pelikánban. Mi ragadott meg ebben az összetett személyiségben?
– Az eredeti bemutatót hét évvel ezelőtt tartottuk. Ő volt az első olyan karakter, akinek a megformálásához elő kellett ráncigálnom magamból azokat a tulajdonságaimat, amelyekre egyáltalán nem vagyok büszke. Piaf zsarnok volt és akarnok, nagy kanállal ette az életet, szív nélkül cserélgette a férfiakat. Igaz, megvolt a maga tragédiája, hiszen pokoli gyermekkora volt, porból és mocsokból jött, egyetlen nagy szerelme pedig meghalt. Hihetetlen bátorság és küzdeni akarás jellemezte, s végső soron egyet szeretett volna: valami szépet adni az embereknek, ami sikerült is neki. Ezért volt minden gyarlóságával együtt szerethető: nagy öröm számomra, hogy a Pelikán Kamaraszínházban Keller Jánossal együtt megidézhetjük őt újra.
|
Oskola:
Operettszínház Színészképző Stúdiója
Korábbi szerepek:
Dés-Böhm-Horváth-Korcsmáros: Valahol Európában – Suhanc
Eisemann-Harsányi-Zágon: XIV.René – Henriett
Presser-Fejes: Jó estét nyár, jó estét szerelem – Fodrászlány
W.Gibson: Libikóka – Gittel Mosca
Feydeau-Schwajda-Fekete: Egy hölgy a Maximból – Clotilde du Clé
Shakespeare: Lóvátett lovagok – Katharine
Bock-Stein-Harwick: Hegedűs a háztetőn – Chava
Magni-Zapponi: Legyetek jók, ha tudtok – Leonetta
Eisemann-Szilágyi: Tokaji aszú – Viola
Michael Stewart: Szeretem a feleségem – Cleo
Kacsó-Heltai-Bakonyi: János vitéz – Francia királykisasszony
Mészőly G.: Hoppárézimi – Judy
Shakespeare: Szeget szeggel – Marianna
Huszka J.: Lili bárónő – Clarisse
Szomor-Szurdi-Valla: Diótörő és Egérkirály – Szakács baba
Vadnai L.-Békeffi I.-Márkus A.: Tisztelt Ház – Halmi Vera
Heltai J.: Bernát – Cziczay Panni
Legentov: Nem bánok semmit sem – Edith Piaf
Kálmán I.: Církuszhercegnő – Mabel
László M.: Illatszertár – Molnár kisasszony
Scott McPherson: Marvin szobája – Lee
Ábrahám-Földes-Harmath: Viktória – Ach Wong
Márquez-Schwajda: Száz év magány – Amaranta
Szép Ernő: Vőlegény – Duci
Turgenyev: Egy hónap falun - Kátya
Feydeau: Bolha a fülben – Antoinette
Most játszottak:
Bál a Savoyban - Daisy Parker; Vörösmarty Színház
Nem bánok semmit sem - Edith Piaf; Vörösmarty Színház
Egyéb időtöltés: az is színház :)
2004-ben színész barátaimmal megalapítottuk a Bal Négyes Páholy nevű társulatot, melynek célja az igényes szórakoztatás. Már két önálló színházi előadást mutattunk be, a Lili bárónőt és a Látta-e már Budapestet éjjel című zenés kabarét.
Díjak:
2002. Pro Theatro Civitatis Albae Regalis (Fehérvár Színházért) Díj
2005. Aranyalma-díj (a Fejér Megyei Hírlap szavazatai alapján az év legjobb színésze)
Rendezések:
Látta-e már Budapestet éjjel? (Bal Négyes Páholy, 2006.)
Kálmán Imre operettgála (Pelikán Udvar, 2007.)
Szilveszteri operettgála (Vörösmarty Színház, 2007.)
|
|
|
