Nagyitól Bűbájosig
 Závodszky Noémi |
– Nagyon. Otthon rendszerint Rátonyi Robi volt műsoron – imádtam utánozni. Nagyszüleim mesélték, hogy amikor elvittek magukkal nyaralni a Balaton mellé, esténként a szállón szórakoztattam a nyugdíjasokat. Bedobtam a zenegépbe az aprót, és énekeltem, táncoltam.
– Mit szóltak a kis csacsogóhoz az oviban?
– Nem sokat. Ha csak lehetett, hiányoztam. Nagyon szerettem a nagymamámat – édesapám szüleivel laktunk együtt –, és mindig otthon akartam maradni vele. Mindenféle színészi trükköt bevetettem ennek érdekében, általában rosszullétet színleltem. Anyu szíve sokszor megesett rajtam, én pedig lubickolhattam a nagyi szeretetében. Ugrálóköteleztünk együtt, megoszthattam vele a legbensőbb titkaimat, még iskolás koromban is hozzá rohantam haza, segített a tanulásban. Akkoriban élt még az "elsőszülött nimbusz" – Isten ajándékának hívtak engem.
– No és ki fegyelmezett, Isten ajándéka?
– A szüleim. Ők nem voltak olyan vajszívűek, mint nagyi, ami nem is baj. Édesanyáméknak köszönhetően jól nevelt, szorgalmas kislány voltam. Esti mese után fürdés, alvás, másnap kitűnő teljesítmény az iskolában – szigorukért csak köszönet jár. Tartást adott, akárcsak a sport; testnevelés tagozatos suliba jártam. A Vasas színeiben atletizáltam, tornáztam és kézilabdáztam. Emellett versenyszerűen úsztam mindaddig, amíg meg nem untam a faltól-falig közlekedést... Hetedikes koromban elmentem egy néptáncfoglalkozásra – ott fogtak. Egy hét múlva már felléptem az együttessel; akkor szerettem bele először a színpadba.
– Mennyire?
|
„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges,
az a szemnek láthatatlan.” (Antoine de Saint-Exupéry) |
– A közönség hálás annak a fiúnak, elhiheted. Szinte magam előtt látlak, ahogy elrohansz. Talán az egész utca visszhangozta kalapáló szívedet... Vannak művészek, akik "technikásabbak", s vannak akik átitatódnak a szerepeikkel – téged a lobogó, érzékeny természeted okán utóbbiakhoz "sorolnálak".
– Hiszek a reinkarnációban, s úgy gondolom, hogy rengeteg tapasztalat rakódott le bennem, egészen mélyen, előző életeim során. S valóban, akkor érzem magam igazán hitelesnek egy szerepben, ha olyan dolgokat hozhatok a felszínre, amelyeket már valahol, valamikor átéltem; "átégtek rajtam". Elképesztően sok pofont kaptam, s rengeteg öröm ért mostani életemben is, van miből töltekeznem a színpadon. Závodszky Noémiként tehát mindegyik szerepmegformálásomban jelen vagyok. Ugyanakkor megpróbálok az aktuális próbafolyamat alatt belebújni más ember bőrébe, s szerves egységbe forrasztani azt a saját személyiségemmel.
– Vannak szerepálmaid?
– Leszoktam róluk, hála Istennek. Régen előfordult, hogy ha nem kaptam meg egy szerepet, akkor csalódott, féltékeny és néha irigy voltam, de mára teljesen kinőttem ezt. Minden karakter mást ad, s jó, ha egy színésznek "több arca" van. Nincsenek véletlenek, s beláttam, hogy ez a rám talált szerepekre is igaz. A Stuart Máriában Erzsébettől érzelemvezérelt emberként racionalitást tanulok. 2006-ban Szakácsi Sándorral és Juhász Illéssel játszottuk a Jégszirom című színművet a Pelikán Kamaraszínházban. Egy anyát alakítottam benne, aki belebetegedett abba, hogy gyermeke a karjából kicsúszva fulladt vízbe. A darabban Bűbájos (Szakácsi Sándor) hosszas beszélgetések során éri el, hogy Johanna elengedje szorongásait, és továbblépjen. Nem sokkal azelőtt halt meg édesapám egy szerencsétlen balesetben. A próbafolyamat segített feldolgozni a fájdalmamat, s fordítva: saját történetem nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szerepet minden porcikámmal átérezzem. Sándorról időközben kiderült, hogy rákos. Akkor vettük le a műsorról a darabot, amikor ő elment... Mindabban, amit mi hárman átéltünk, volt valami transzcendens. Ez a történet jellemzi talán legkifejezőbben, mennyire meghatározóak a szerepeim a személyes életemben. Nemcsak a tragikus töltetű darabokra igaz ez. Alapvetően vidám természet vagyok, és a mókából ugyanúgy merítek, mint a traumából – minden megformált karakterrel gazdagabb leszek.
| Méhes Mónika |
|