Máshogy mozdul a kéz
 |
Négy előadás, négy különböző karakter: egy színész. Hirtling István a Család ellen nincs orvosság, a Bizánc, a Mirandolina és A fösvény főszerepeit is eljátszotta már a Vörösmarty Színházban. A My Fair Ladyben szintén egy főszerep várt rá: Henry Higgins, a híres fonetikaprofesszor megformálása.
Az előző fehérvári szerepeidhez képest Henry Higgins abban is más, hogy itt többször dalra fakadsz. Miféle kihívások elé állít ez téged?
A zenés előadásokban metrikus követelmények vannak, így még pontosabbnak, egzaktabbnak kell lenni. Az én „csapongó, rendetlen színészetemnek” nem is tesz rosszat, hogy keretek közé vagyok kényszerítve. Úgy kell elénekelni a dalokat, hogy gondolat is legyen mögötte. Közben meg Higgins beszélni tanítja a környezetét… szóval fontos, hogy én magam is érthető artikulációval beszéljek, énekeljek. Persze nem csak a fonetikáról van szó, annál jóval komplexebb a feladat. A fonetika önmagában nagyon csupasz valami lenne: szociológiai pozíciót is feltételez. Sokaknak adottak a materiális lehetőségek ahhoz, hogy a társadalmi ranglétrán fölfelé lépkedjenek, ám – ahogyan Higgins fogalmaz – rögtön elárulják magukat, ha kinyitják a szájukat. Ezt a hiányt próbálják a beszéd csiszolásával és a viselkedés pallérozásával palástolni. Átkódolnák az életüket. Vannak is ebből bajok…
Higgins segítséget nyújt nekik – ebbe kapaszkodik Eliza is. Ám egy idő után a tanítás kölcsönössé válik. Mit gondolsz, Higgins-Pygmalion mit érez Eliza iránt, akit (részben) ő maga teremtett?
Kardinális pillanat, amikor Eliza mélyen Higgins szemébe néz, és azt mondja: Na, akkor mutassa csak meg, hogy mit tud! Szerintem eddig a tanítványok mélységes tisztelettel és alázattal kérték meg a professzort, hogy tanítsa őket, épp ezért lepődik meg a lány hozzáállásán. Elizával sokkal mélyebbről indulnak, és ennek egyenes következménye, hogy sokkal messzebbre jutnak el. Az együtt töltött hat hónap férfi-nő küzdelemmé válik: húzzák, nyúzzák, vonzzák, cibálják egymást. Higgins a nő által vágyott férfivá válik (legalább is a nő megpróbálja azzá alakítani). Hiába mondják egymásnak, hogy úgysem fogok megváltozni. Igenis vannak észrevétlen változások, amelyekre egyszer csak rácsodálkozik az ember. Máshogy mozdul a kéz, nagyobb csöndek törik meg a beszélgetéseket: hiába tagadják, egymást alakítják.
 |
 |
A musicalben Eliza visszamegy Higginshez, Shaw darabjában viszont Freddy felesége lesz. Ha valóság lenne ez a történet, te kinek adnál igazat?
Shaw szarkazmusa és mizantrópiája tiltakozik a happy end ellen. De azt ő sem tagadja, hogy a két ember másmilyen lett. Shaw a Pygmalion utószavában hosszú prózai dolgozatot, egyetemi székfoglalót ír a kor Angliájáról, emberéről, moráljáról. Eléggé lesújtó a véleménye, ugyanakkor felemelő és tanulságos is. Boldogan olvasom az eszmefuttatását, de mégiscsak úgy gondolom, kell az ígéret a boldogságra – még akkor is, ha kicsit fanyar. Valahogy csak elboldogulnak ők ketten az életben, és biztos, hogy ez nem egy kispolgári „nyammogás” lesz (biztosíték erre az együtt töltött hat hónap). Szeretem ezt a véget. Higgins felteszi Elizának azt a bizonyos kulcskérdést: Hol a papucsom? Erre a lány odaadja neki a papucsot... De hogyan? Ebben a gesztusban fejeződik ki az a szuverén, emberi tartalom, amiért érdemes küzdenünk magunkkal és a világgal. Ebben a történetben nem a másikat kell legyőzni vagy legyűrni. Itt elsősorban mindenki önmagával küzd.
kdk