„Lehet máshogy, de nem érdemes”
 |
„Itt mindenki az életéért küzd, hogy a következő percet túlélje” – vallja az Harpagont alakító Hirtling István. A fösvény, avagy a hazugság iskolája bemutatóját is a Kritikus kedd követte.
„Olyan korszakban élünk, amikor a gerinctelenséget életrevalóságnak hívjuk. Egyre nehezebb a pénzért való hajsza, a társadalmi életünk egyre bonyolultabbá válik. Élni kell, és úgy tűnik, ez sok mindenre felhatalmaz minket” – mondta Hargitai Iván, az előadás rendezője.
A közönségtalálkozót ismét Jászay Tamás, a Revizor című kritikai portál szerkesztője, állandó szerzője vezette.
 |
Jászay Tamás: Ha kritikát írnék erről az előadásról, az lenne a címe: Egy családregény vége. Molière-ről mindannyian azt gondoljuk – terjed az a tévhit –, hogy ide bejövünk és a hasunkat fogjuk a röhögéstől. Ehhez képest a ti előadásotok teljesen másról szól. Meglehetősen komorra hangolt, nagyon erős ez a családi tragédia szál.
Hargitai Iván: Nem azzal a közhellyel indult a próba, amit szakmai körökben emlegetni szoktak, hogy valahol mindegyik Molière vígjáték mélyén egy tragédia van. Az elsőrendű az volt: névértékén venni egy színdarabot. Nagyon erősen hatott rám az, hogy viszonylag jól ismerem Molière életét. Tudvalevő, hogy volt egy felesége, Madeleine Béjart, majd elvette a húgát – rossz nyelvek szerint valójában a lányát –, Armande Béjart-t, egy magánál harminc évvel fiatalabb nőt. Vérfertőző kapcsolattal vádolták. Nem tudjuk, hogy így történt-e, de biztos meghatározó volt az életében, hogy egy nagyon fiatal lánnyal élt együtt. A történet szerint ez a fiatal hölgy többször meg is csalta ezt a remek embert. Leborulok Molière nagysága előtt. Engem lenyűgözött az az arcátlanság, hogy van egy író ember, aki gátlástalanul beleírja egy darabba a saját életét. Sőt, hogy ezt a helyzetet még tovább fokozzuk, ő így osztott szerepet. Rengetegszer előfordult, hogy a tehetetlen férj Molière volt, a fiatal feleség, aki megcsalja, Armande és a vele egykorú nőt, aki megpróbálja őt kioktatni, a volt feleségre osztotta. Elképesztő, hogy mi lehetett a színpadon, amikor összekeveredett a magánélet és a darab. Valószínűleg úgy gondolkodott, hogy ha valami személyes egy színházban, akkor az izgalmas lehet. Többször ír Molière ilyen családokról, nagyon sok a párhuzam az életével. Ha irodalmát tekintve nem is olyan pontos, mint egy kortárs mű, de a szituációit tekintve rendkívül tehetséges abban, hogy ezeket a helyzeteket megszólaltassa.
Jászay Tamás: Molière a saját életéből merít és a darabjai egymással is beszélgetnek. Ezekben a tulajdonság vígjátékokban – mint A fösvény, Tartuffe vagy a Képzelt beteg – mindig van egy valamilyen betegségben szenvedő főhős, körülötte vagy egy jóval fiatalabb feleség van, vagy nincsen anya…
Hargitai Iván: Helyzeteket, figurákat lop saját magától. Ez is egy elképesztően pontos pszichológiai elemzés Molière részéről. Az, hogy valaki fösvény, vagy mizantróp, vagy képzelt beteg, az csak a felszíne valaminek. Ha az embernek van egy mániája, az maga körül rombol. Visszatér, hogy az ötven körüli férfi generáció egy része megbolondul, újra szeretne élni és még kiszakítva az életből egy darabot magánál jóval fiatalabb feleséget választ.
 |
Jászay Tamás: Molière örök klasszikus, mindig aktuális. A szövegben csak apróbb változtatásokat vettem észre. Kicsit közelít a mához, de gyakorlatilag ragaszkodtatok az eredetihez.
Hargitai Iván: Ez valóban így van. Ha egy ilyenfajta szöveget alapvetően átírna az ember, akkor nem úgy működne a történet.
Hirtling István: A legnagyobb kihívás az volt, hogy mindannyian úgy szólaljunk meg, ahogy most beszélünk. Néhány segédjelzőt belevettünk az indulatok miatt, de nem akartuk átírni, kifacsarni. Talán ez a legfontosabb hívó szó: itt láthatnak egy olyan történetet, egy szörnyű családi mesét, amit mi nem eltartunk, nem egy plakáton mutatunk, hanem meghívót küldünk, itt át lehet élni azt, amiről az újság ír, pedofília, hitelcsapda.
Hargitai Iván: Azzal próbáltunk játszani, hogyan lehet egy ilyen klasszikust a maga teljes fényében megszólaltatni. Ennek a része volt az is, hogy a jelmezek modernek, de mégis van egyfajta gesztus a parókával és az arcfestéssel, ami nyilván egy idő után szándékoltan lekerül a szereplőkről.
Jászay Tamás: Mintha megállna az idő, lelassulnak, kimerevednek a képek, aztán persze vannak rendkívül nagysebességű jelenetek is.
Lábodi Ádám: Ezekben a klasszikus szövegekben nagyon sok a túlzó jelző, ami nagyon furcsa ízt ad az egésznek. Például amikor nézek valamilyen klasszikus előadást, akkor mindig feltűnik, mennyire nehéz lehet ezt mondani. Furcsa módon mindig azok a jó előadások, ahol akármennyire nehéz a szöveg, mégis klasszikusan mondják a színészek. Igazából, ha csak pusztán a jelzőkbe és azok valós jelentésébe belegondolunk, akkor talán könnyebb elmondani őket. Nem a tempó számít, hanem az, hogy érzelmileg mögötte legyünk.
Hirtling István: Például amikor Valère megmutatja a jegygyűrűt Harpagonnak. Az életben ezeken úgy át szoktunk menni? Nem hiszünk a fülünknek. Ilyenkor van az, hogy „Szakadj meg ég!”. Amikor ránézek a gyűrűre, van egy teremmoraj. De miért? Mert a néző ugyanazt a pillanatot éli meg, mint én. Ezeket nekünk vadásznunk kell. Nekem színészként kutya kötelességem, hogy a nézőt a torkánál fogva végigcibáljam és megmutassam, hogy nekem igazam van.
 |
Jászay Tamás: Úgy tűnik, mintha már sok mindenen túl lennének. Teljes letargia, életuntság, mélabú, csalódottság, kiégettség. Ezeket látom a lány és a fiú arcán. Abban is sok-sok év kemény fösvénysége van, ahogy Harpagon az élet terheitől meggörnyedt szolgához viszonyul.
Hargitai Iván: A szándékom az volt, vegyünk mindent a névértékén. Milyen az, amikor egy fiatalember azt látja, hogy az édesapja a saját barátnőjével csókolózik? Hogy számol el egymással ez a szerelmespár? Szerintem ez nagyon fontos, komolyan kell venni. Engem sokszor rettenetesen zavart az, amikor színielőadásokon azt láttam, hogy csak úgy dobálóznak ezekkel a helyzetekkel. Kicsit szomorkodnak, de már mennek is tovább, mintha mi sem történt volna. Ha csak egy minimális empátiával gondolunk bele, akkor elképesztő, hogy milyen ez, milyen arcpirító, megalázó, buta helyzetek tömkelegét teremti az élet. Nagy küzdelme a színháznak, hogy sokszor a nézők azt gondolják, más dolog a színház, ami fennkölt, szép és más dolog a sprőd, recés, nehezen kezelhető, sokszor tragikus, sokszor komikus élet.
Hirtling István: Mi nagyon jó hangulatban próbáltuk ezt a szörnyű történetet. Rendkívül sokat röhögtünk. Elhatároztuk, hogy nem engedjük, hogy a néző röhögjön. Nem szórakoztatni akartunk, hanem bemutatni egy családregény végnapját. Nem a pénzt akartuk fetisizálni. Mi elsősorban arról akartunk beszélni, hogyan viselkedik az apa a gyerekekkel, milyen a viszonya a régi, nagyon mély bizalmi kapcsolatú előélettel rendelkező Frosine-nal, az imádott és „Ó, bár ő lenne a fiam!” érzetű Valère-rel, a jó üzleti közvetítővel vagy az ügyész úrral, hogy bánik az inasaival, hogy vesz elégtételt, ha a pofájába mondják az igazságot. Mi ezekről akartunk beszélni. És valahol a végén ott van a pénz. Mert ugye valahol minden végén ott van a pénz. Egy beszélgetésben azt bátorkodtam megfogalmazni: Mi csináljuk a pénzt, de a pénz is csinál minket. Van, amikor erről megfeledkezünk. És amikor erről megfeledkezünk, hogy a pénz csinálni akar minket és ezt nekünk le kéne tudni győzni, akkor jönnek ezek bajok. Nekünk ez volt a szempont. Lehet máshogy, de nem érdemes. Itt mindenki az életéért küzd, hogy a következő percet túlélje.
 |
Kovács Dezső: Rám nagyon erősen hatott ez az előadás, és amennyire megtapasztaltam, a közönségre is. Az egészben volt egy könnyed, üde természetesség. Kifejezetten élveztem, hogy ilyen intim közelségben, stúdiókörnyezetben vagyunk. Minden gesztus, minden apró nüánsz nagyon pontosan látszott, nagyon pontosan kijött. Nagyon erős színészi játékokat, nagyon kidolgozott szituációkat láttam. Számomra nagyon izgalmas volt az előadás. Ami problémám volt vele, azon még majd gondolkozom, az részint úgy hiszem, hogy a darab dramaturgiai sajátossága. Én ezt az előadást gyakorlatilag úgy vettem, hogy ez egy olyan kortárs dráma, amit nagyon jól megírt valaki. Lehet, hogy a dialóg-technikája nem olyan, mint a mai kortársaké, de annyira frissnek, üdének, tulajdonképpen durvának hatott a szöveg, hogy teljesen úgy vettem, egy kortárs drámát látok.
Szűcs Katalin Ágnes: Magam is még gondolkodni szeretnék az előadásról, de amit így hirtelen szívesen említek, azok a mozzanatok, amik valóban arról szólnak, hogy nem annyira kacagtató ez a dolog. Gyönyörűek azok a mozzanatai az előadásnak, amikor a különböző módú megaláztatások történnek meg. Az első vetkőztetős rész vérfagyasztó. Az is dermesztő, amikor Frosine pénzt kér. Nagyon szép Jacques első pörölése. Ott úgy éreztem, hogy igen erősen és fájdalmasan vannak felvetve dolgok, helyzetek. A végén azt éreztem, az a szándék, hogy nevessen a közönség. Nem lehetett ezt az Harpagont igazán sajnálni.
 |
Szarka László: Én pont az ellenkezőjét mondanám. Ezt az Harpagont az őrülete viszi és szenved tőle. Borzasztó betegség, csapás ez a pénzmánia. Ez az előadás nem arról szólt, hogy fogunk egy tulajdonságot, a fösvénységet, és azt mondjuk, hogy „Hű, de randa.”. Ez az előadás emberekről, emberi viszonyokról szólt. Az engem kimondottan meglepett és nagyon megfogott, hogy ez az Harpagon szenved, nagyon rosszul érzi magát ebben a helyzetben.
Hadd szóljak, mint a néző: Nem dramatizálnám ennyire túl, amit Molière ebben a darabban megírt, mert ő bizonyos tulajdonságokra építi az összes darabját, de azért írja, hogy kifigurázza és nevessünk rajta. És meg kell, hogy mondjam, szerintem tudat alatt ebben a rendezésben, a színészek játékában ez megvalósult. Ebben olyan finomságok voltak. Én nagyon jókat nevettem. Ehhez az előadáshoz antenna kell.
 |
Hirtlig István: Lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam. Nekünk nem az volt a célunk, hogy egy szórakoztató előadást készítsünk csak azért, mert oda van írva, hogy komédia. Nem akartunk a szónak szórakoztatóipari napszámosként megfelelni. Nagyon jó hangulatban próbáltunk, nagyon sokat nevettünk, de sírás lett a vége és ez így van jól. Az egyik mesterem azt mondta, hogy ha a legvégsőkig kifeszíted a szándékod következtében a gesztusodat a másik felé, akkor ne törődj vele, hogy a néző közben röhögni fog, mert a néző nem azért röhög, mert te olyan viccesen játszol, hanem mert a nézőben fölszakad egy fesztültség, egy feszültségbuborék pattan szét abban a röhögésben. Az író keserűen mulatott azokon az embereken, akikről mintázta főhőseit. A közönsége pofájába akarta tartani, „Nézzétek meg, hogy mit műveltek!”.
Hargitai Iván: Harpagon életében egyetlen biztos pont a pénz. Őrült ámokfutást rendez, ami azzal kezdődik, hogy el akar venni egy nálánál harminc évvel fiatalabb lányt, hozzá akarja adni a fiát egy özvegyasszonyhoz, még aznap este szeretné, hogyha a lánya hozzámenne Anselme úrhoz, ehhez képest megjön a fiatal lány, kiderül, hogy a fia szerelme, összevesznek, és akkor még megérkezik egy tizenhat évvel ezelőtt eltűnt édesapa. Túlpörög magán a történet, abszurd humor.