László Zsolt a Mesterkurzus Sosztakovicsa
 |
David Pownall színműve szerint Sosztakovics nem mindig élvezi az életet, László Zsoltnak viszont nincs oka panaszra. Huszonöt éve színpadon van, megeleveníti a színházi irodalom legnagyobbjait, szerepel filmekben, televíziós sorozatokban, rengeteget szinkronizál, érzelmekkel teli hangját ezer közül is felismernénk.
A Jászai Mari-díjas színművésszel a Mesterkurzus főpróbahetén beszélgettünk.
Miért választotta ezt a pályát?
Miskolcon az általános iskolában a magyartanárnőnk, Becze Ida korábban színésznő volt. Ő többet foglalkozott azokkal a gyerekekkel, akikben látott valami fantáziát, így viszonylag korán kezdtem verseket mondani különböző műsorokban nagyobb közönség előtt. Később édesapám elvitt a kultúrházba, ahol másodállásban dolgozott, hogy belépjek az úgynevezett munkás színjátszó csoportba. A vezető, Szép László, aki fiatalabb korában szintén színész volt, hamar meglátott bennem valamit. Tizennégy évesen így belekerültem az élet sűrűjébe. Nagyon jó dolgokat csináltunk, vonzott az, hogy színdarabokkal foglalkozunk, de alapvetően a társaság miatt maradtam. A város legjobb gimnáziumában tanultam, reál és humán tárgyakban is elég magas színvonalú képzés volt. Az iskola arra ösztönzött, hogy felvételikor egy „normális” felsőoktatási intézménybe adjam be a papírjaimat. Nekem meg sem fordult a fejemben a színművészeti, de Laci bácsi rábeszélt, hogy próbáljam meg. Elsőre fölvettek. Igazából ez volt az a nagy start. Bekerültem a főiskolára és onnantól kezdve működött ez a fajta determinizmus.
1989-ben, a diplomaszerzés után öt évig a Radnóti Színház, négy évig az Új Színház tagja volt, majd szabadúszó lett. A Nemzeti Színházban eltöltött több mint tíz év után 2013-ban a Vörösmarty Színházhoz szerződött. Miért döntött az újraformálódó székesfehérvári társulat mellett?
Több lehetőség közül választhattam. Azt éreztem, ki kéne próbálni egy olyan helyet, ahol még nem voltam. Főiskola után a Radnóti Színházba szerződtem, akkor heten mentünk oda fiatalok, nagyjából egyívásúak. Amikor az Arany János Színház átalakult Új Színházzá, teljesen új társulattal indultunk el. A kezdés a Nemzetiben szintén egy ilyen izgalmas élmény volt. Arra gondoltam, hogy ez az izgalom most itt, Fehérváron utolérhet.
Első bemutatója a Vörösmarty Színházban David Pownall Mesterkurzus című négyszemélyes darabja, melyet Cserhalmi György visz színre. Határozott rendező?
Sokszor hangsúlyozza, hogy ő nem rendező. Tényleg valahogy érzékibb módon közelít a mondatokhoz, a szituációhoz. A próbaidőszak első négy-öt hetében folyamatosan problémákkal állunk szemben, amikből a rendezőnek kell kivezetnie minket, mindig mondania kell a színészeknek valamit. Ez nagy felelősség, én soha nem vállalnám föl. De Gyuri jól csinálja.
A „mesterötös” névsora Derzsi Jánossal, Gáspár Sándorral és Kuna Károllyal teljes. Játszottak együtt korábban?
2001-ben a Trafóban volt egy Zsótér Sándor rendezés, Kuna Károllyal ott találkoztam először. Derzsi Jánossal a Budapesti Kamaraszínházban játszottam egyszer. Gáspár Sándorral többször szerepeltünk együtt a Radnóti Színházban és a Nemzetiben is.
 |
Hogy érzi magát a Kozák András Stúdió kis játékterén?
Ez egy intim tér, jobban át lehet érezni az egész auráját, hangulatát. Fura, mert közben a darabot nagyszínpadra írták. A Mesterkurzus, zenészekről lévén szó, hogyha jó, akkor tényleg egy kis kamaramuzsikává tud alakulni.
Február elsején a stúdiószínpadról képzeletben Moszkvába, a Kreml fogadószobájába utazunk. Sztálin és Zsdanov, a Szovjetunió teljhatalmú urai, magukhoz hívják a két kitűnő zeneszerzőt, a nyugati világot is megjárt világhírű Prokofjevet és Sosztakovicsot, a fiatal és ambiciózus nagy zenei tehetséget. Céljuk, hogy a két művész a Párt politikai érdekének megfelelő irányvonalat képviseljen. Együtt kezdenek komponálni, mindenki azt adja a közösbe, amihez a legjobban ért.
Nyilván amikor erősödik a hatalom befolyásoló vágya a művészeti területekre, keservesebbé válik a művészek élete azzal, hogy valamit rájuk akarnak kényszeríteni. Ennek a történetnek az az érdekessége, hogy zenéről van szó. Az irodalmat, a képzőművészetet, a színházat, a filmet valahogy jobban lehet irányítani, mert közérthetőbb. Legalábbis az emberek úgy gondolják, hogy jobban értenek hozzá kívülállóként. De a zene egy megfoghatatlanabb, érzékibb dolog. A zenészek pontosan tudják, hogy egy zeneművet megírni olyan, mint a matematika, mint egy sakkjátszma, de a kívülálló számára ez ingoványos, ismeretlen terület. Ebbe akar beleszólni a darab két fő ideológusa és diktátora. Támpontokat akarnak adni a két zeneszerzőnek, hogy mi legyen az irány, ám ezt ők maguk sem tudják pontosan megfogalmazni.
A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának egy 1948-as határozata szerint Sosztakovics és Prokofjev zenéi idegenek a szovjet nép művészi ízlése számára: „Ebből a zenéből árad a bűze Európa és Amerika kortárs, modernista, burzsoá zenéjének, amely a polgári kultúra rothadását, a totális tagadást és a zeneművészet zsákutcáját tükrözi.”
László Zsolt az orosz zeneszerző, zongoraművész, Sosztakovics bőrébe bújik.
Mindkét zeneszerző a maga módján nehéz személyiség volt. Sosztakovicsról azt írták, érzelmileg nagyon labilis ember lehetett, óriási túlfűtöttség jellemezhette. Ezt ő tudta magáról, ezért próbált mindig nagyon zártan és elegánsan öltözködni, hogy valamivel kontroll alatt tartsa magát. Számomra nagyon érdekes szerep, jó ebben kísérletezgetni, izgalmas próbálni, de iszonyú fáradt vagyok attól az őrületes feszültségtől, ami ebben a zeneszerzőben kialakulhatott ahogy belép a Kremlbe, egészen addig, amíg ki nem lépnek abból a szobából.
Sztálin megkéri Sosztakovicsot, játssza el a valaha írt legjobb darabját, ám a zeneszerző nem tud választani. Önnek vannak különösen kedves, fontos szerepei?
Mindegyikben volt rossz is, meg jó is. Nem volt olyan szerepem, ami felhőtlen repülés lett volna. Latinovits azt írja, „Emlékszem a röpülés boldogságára.”. Én nem emlékszem, mert mindig vannak nehézségek, kínszenvedés, ez egy ilyen önostorozó szakma. Félig civilnek, félig szakmabelinek szoktam magam érezni, mert nincs bennem az a mérhetetlen exhibicionizmus. Ezt valahogy elő kell bányászni magamból, én ilyen szempontból lelkiismeretes típus vagyok. Mégiscsak ott ül hatvan, nyolcvan, kétszáz, hatszáz vagy ezeregyszáz ember a nézőtéren, nem akarom átverni őket. Próbálom aznap este a legtöbbet kihozni. Az igazi gyötrelem a színpadra lépés előtti másfél óra. Akkor kell előállítanom azt az energiamennyiséget, amit majd héttől tízig leadok.
Nagyon kritikus önmagával szemben?
Esterházytól származó mondás: „Egy bizonyos szint fölött már nem megyünk egy bizonyos szint alá.” A színház nagyon illékony dolog. Fontos, hogy az előző estét ne csak reprodukáljuk, ne csak újra felidézzük, hanem megőrizzük a frissességet. Ez rengeteget kivesz az emberből.
 |
Nem áll Öntől távol a zene sem. Decemberben debütált a 2009-ben alakult színészzenekar, a Harmadik Figyelmeztetés basszusgitárosaként.
A zene szeretete komoly része az életemnek. Zenei képzésben nem vettem részt, de a gimnáziumban négy évig énekkaros voltam és már az amatőr színjátszó csoportban elkezdtem gitározni. Jó érzés volt látni, hogy a bulikon a mi játékunktól érzi jól magát a társaság. Az Új Színházban kezdtem el basszusgitározni. Rettenetesen tetszett ez a hangzás. Amikor hallottam a Harmadik Figyelmeztetés zenekarról, többször elmentem a próbáikra. Tavaly ősszel felhívott Fillár István, akivel már a főiskolán is gitározgattunk, hogy Horváth Zoltán otthagyta a zenekart, azonnal be kéne ugrani. Éjjelente próbáltunk, rövid idő alatt kellett megtanulnom a repertoárjukat úgy, hogy nincs gyakorlatom ebben. December 7-én volt ez az ominózus koncert, ami döbbenetes élmény volt számomra, ilyet még nem éreztem. Fantasztikus mámor látni, hogy emberek boldogok, táncolnak, örömködnek arra, amit mi csinálunk. Semmihez se fogható.
A darabban Sztálin szerint Sosztakovics önhibáján kívül elvesztette a közönségét, hiszen „ők voltak azok, akik a háborúban elpusztultak, az a húszmillió”. Ezzel szemben Ön széles rajongótáborral büszkélkedhet.
Mellbevágó volt, amikor – még szabadúszó éveimben – felhívták a figyelmemet a László Zsolt rajongói körre, ami a Nemzetiben tovább bővült. Megható és érdekes velük találkozni. Tőlük függetlenül van egy Facebook oldal is, ahol olyan mennyiségű anyagot gyűjtöttek össze rólam, ami számomra is megdöbbentő. Épp a minap gondoltam arra, hogy a fehérvári közönség most fog először látni, ez lesz itt az első szereplésem. Megint egy új vizsga.
Így nagyobb izgalommal tölti el a bemutató?
Egy premieren az ember mindig száz fölötti pulzussal szokott bemenni, nagyobb izgalmat már nem tudna elviselni. De ha lelkiismeretesen végigdolgozunk egy próbaidőszakot, akkor azért az a nyugalom meg tud jelenni valahol az izgalmakon túl, hiszen a magunk módján mi most is megtettünk mindent annak érdekében, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból is, meg a színdarabból is. Van bennünk izgalom, hogy a Mesterkurzust hogy fogják fogadni, milyen visszajelzéseket kapunk. Amikor beülnek a nézők, egy új próbaidőszak kezdődik.
Sok sikert kívánunk ehhez az új, székesfehérvári időszakhoz!
- gyt -