ELHUNYT SZAKÁCSI SÁNDOR

Március 7-én hosszan tartó, súlyos betegség után, 55 éves korában elhunyt Szakácsi Sándor. A Jászai Mari-díjas színművészt a Pesti Magyar Színház, a József Attila Színház, a Vörösmarty Színház, a MASZK Országos Színészegyesület és a Magyar Színházi Társaság saját halottjának tekinti. Szakácsi Sándor búcsúztatása 2007. március 22-én, csütörtökön 15 órakor lesz a Farkasréti temető Makovecz-termében.

Szakácsi Sándor

Szakácsi Sándor a legsokoldalúbb, legtöbbet foglal- koztatott színművészeink egyike volt. „Nyelvéről híresült el idővel leginkább. Világsztárok magyar hangja. Önmaga jobbik énjének hangja. Nyugalom, biztonság, megbízha- tóság. Behízelgő férfikellem. Alkalmas klasszikus versekre, emelkedett prózai főszerepekre. Alkalmas kortársi hősökre, karakterszerepekre” - írta róla Molnár Gál Péter.

A népszerű színművész Budapesten született 1952. május 20-án. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1974-ben végzett Várkonyi Zoltán osztályában, s utána a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött. 1975-től a Vígszínház, 1987-től a József Attila Színház tagja volt, majd 1989-től szabadúszó. 1992-től a Nemzeti Színház társulatának művésze, 2000-től pedig a Pesti Magyar Színház tagja volt.

Kattintson a képre a nagyításhoz Websterként a Viktóriában

Vendégművészként játszott többek között a Rock Színház, a Szabad Tér Színház, az Új Színház, a Gyulai Várszínház, az Esztergomi Várszínház és a Schütz Ila Színház produkcióiban. A Vörösmarty Színház közönsége is sokszor láthatta, az utóbbi két évadban a Jégszirom Bűbájosát alakította és a Viktória című nagyoperettben játszotta Webster nagykövetet.

Az utóbbi időben méltósággal, kitartó hozzáállással viselte betegsége minden gyötrő pillanatát. Utolsó erejével is a színpad, a játszás, a nézők felé fordult, nem engedte át magát kínzó fájdalmainak. Még néhány héttel ezelőtt is színházunk előadására sietett. A fehérvári közönség is nagyra becsülte őt, szívébe zárta. Színjátszásunk Don Quijote-ja egész életében Thália szélmalmaival harcolt és e nemes küzdelemben őrlődött fel.

Megszámlálhatatlan filmes és tévés szerep fűződik a nevéhez, ezeken talán csak szinkronszerepei tesznek túl. „A legjobb és a legkellemesebb hangú szinkronszínész” – mondták róla, így nem csoda, hogy a szinkronrendezők sűrűn foglalkoztatták.

Fontosabb kitüntetései, elismerései: Jászai Mari-díj (1985), Hegedűs-gyűrű (1986), Őze Lajos-díj (1992), Erzsébet-díj (1994), Ivánka Csaba-díj (2000), A Sík Ferenc Alapítvány különdíja (2002), Főnix-díj 2003.

Kattintson a képre a nagyításhoz A Jégszirom Bűbájosa

Ötvenedik születésnapja felé közeledve mondta: „Nem akarok összegezni – nem fogok holnap meghalni –, de amikor ötven felé jár az ember, akkor elgondolkozik azon, hogy amikor 18-20 évesen elképzeltem, hogy milyen leszek ötvenévesen, kicsit több mindent reméltem, mint amennyi megvalósult. [...] Nagyon sok sikerem volt, és tulajdonképpen most is sikeres vagyok. De nem gondoltam, hogy napi gondjaim lesznek. Ahogy halad előre az időben az ember, egyre több és egyre másfélébb dolgokat kell megvalósítani, és így ötven felé rádöbbenek arra, hogy nem lehet teljes életet élni, mert ahhoz több száz év kéne. Így csak annyi marad, hogy bele-belekapjunk ebbe-abba. [...] Ilyenkor kezdi az ember érezni, hogy sürget az idő, szembesülni kell azzal, hogy vajon én vagyok-e a hibás, hogy nem tudtam mindent megvalósítani. Mindig arra lyukadok ki, hogy ennek akkor is így kellett volna történni, ha elölről kezdhetném. Valahogy az elismerés hiányzik. A befektetett égésnek, ideg- és szívlángolásnak a visszajelzése, azt érzem kevésnek. Vagy legalábbis méltatlannak és pontosan ezért, mert sokkal értéktelenebb dolgok sokkal inkább előtérben vannak. Egy dolog vigasztal, ha bárki a szakmában – és ezt tiszta szívvel mondom – elismeréssel beszél rólam, arra nagy szükségem van, mert egyedül érzem magam. Hiába vannak körülöttem, akik szeretnek és akik igazán hozzám tartoznak, ez a szakma mégis magányos. És biztos ez után a beszélgetés után is úgy fogom érezni, hogy bár mindenfélét összevissza beszéltem, mégis marad bennem valami hiányérzet, hogy elmondhattam volna mindenféle fontos dolgot. Pedig tudom, hogy ennek a hiánynak a megszüntetése, az a vágy, hogy magvalósítsam mindazt a jót és szépet, amire képes vagyok, az maga az élet.” (Farkas Adrienne írása a Demokratában, 2002. január 24.)

Szakácsi Sándor


Búcsú

Nehéz most ide kiállni. Nehéz elkezdeni. Nehéz idők járnak most ránk, színháziakra.

Először harminchét évvel ezelőtt találkoztam Sanyival. Utoljára harminchét nappal ezelőtt. Előadásra jött Fehérvárra. A Viktóriában játszotta Mr. Webster, az idősebb bonviván szerepét, illetve aznap csak játszotta volna. Már a kocsiból telefonált nekünk, hogy nem fogja tudni lejátszani az előadást. Azért megérkezett. Nagy nehezen elvonszolta magát az öltözőig, rémülten néztük, hogy két hét alatt több mint tíz kilót fogyott abból a tízből, ami egész életben a súlya volt. A társulat szinte minden tagja kint szorongott az ajtaja előtt, mindenki szeretett volna legalább egy szót szólni hozzá. Aztán becsukódott az ajtó, ketten maradtunk és Sanyi elsírta magát. Tudod - mondta - biztos össze tudtam volna szedni magam, de a kocsiban belenéztem a tükörbe. Így nem lehet operettet játszani! És a könnyein át rám vigyorgott. Nagyon pontosan és kíméletlenül fogalmazott a mi szakmánkról. Csak teljesen - kívül és belül teljesen - szabad játszani. Máshogy nem érdemes!

Azt hiszem, ott, akkor halt meg először.

Harminchét évvel ezelőtt Várkonyi Zoltán - osztályfőnökünk - azt mondta, ha Sanyiról beszélt: Megvan az új Darvas Iván.

Sanyi már akkor mindent tudott. Mialatt mi botladozva keresgéltük az első színpadi lépéseket, hangokat, ő énekelt, táncolt, látványos eszközei voltak, magabiztosan találta fel magát minden helyzetben, s ellentmondást nem tűrően tehetséges volt! Bájos, előkelő, csélcsap, hódító, őszinte szerelmes vagy kültelki szélhámos. Minden egy pillanat alatt. Könnyedén és élvezettel.

Harminchét nappal ezelőtt bölcs volt, esendő, mély és hihetetlenül szeretnivaló.

Vacak dolog! Ahhoz, hogy ráébredj, szeretsz valakit, úgy látszik, át kell lépni egy másik dimenzióba. Vagy neki, vagy neked.

Harminchét év alatt sok mindent végig csináltunk együtt és külön.

Vizsgáztunk együtt a Nyárban. Játszottunk Mamcserov Frigyes és Zsurzs Éva filmjeiben - ő főszerepet, én kicsit -, aztán évekig nem láttuk egymást. Majd eljátszotta életem egyik legfontosabb munkájában, a Hatásvadászokban a főszerepet - engem -, olyan alázatosan hozzám alakulva, hogy külföldön nekem gratuláltak az alakításhoz, pedig nem is hasonlítunk egymáshoz, majd megint eltűntünk egymás szeme elől.

Mikor nálunk, Fehérváron kezdett próbálni, mélységes tisztelet vette körül. Az egész társulat felnézett rá, boldog és büszke volt, hogy vele játszhat. És akkor rá kellett jönnöm, hogy ő már nem a Sanyi, hanem egy a nagy magyar színészek közül. Egy a nagy öregek közül.

Várkonyi tanár úrnak nem volt igaza akkor harminchét évvel ezelőtt. Nem az új Darvas Iván kezdte el a pályáját, hanem egy szuverén, különleges, érzékeny, senkihez sem hasonlítható, nagy művész: Szakácsi Sándor. Avval áltatom magam, hogy ezt mindig tudtam.

De ahhoz, hogy rájöjjek, szeretem, ott kellett ülnie mellettem egy öltözőben, véznán és kiszolgáltatottan és azt kellett mondania: így nem lehet operettet játszani!

Mialatt ezeket a sorokat írom, töltök magamnak egy pohár whisky-t. Az előbb azt mondtam, nem hasonlítunk egymásra. Pedig lehet, hogy csak ennyi a különbség.

Én a színházat szeretem, a nőket, a cigarettát meg a whisky-t, Sanyi a színházat szerette, a nőket, a cigarettát, meg a sört.

Amikor beteg lett, éppen a Bűbájos szerepét próbálta a Jégszirom c. előadásban. A bűbájos amolyan táltos, varázsló. Sanyi a színpadról el tudta hitetni velünk, hogy tényleg teremteni képes és megakadályozni képes. Sokáig reméltük, hogy ez az életben is sikerül neki. De míg színészi hatalma korlátlan volt, az emberi határos. Csak arra volt elég, hogy szépen és méltósággal menjen el.

Kortyolom a whisky-t és azt mondogatom magamban: Gyere vissza, Sanyi! Így nem lehet operettet játszani! Így nem lehet játszani! Nélküled.

Szurdi Miklós