Szenvedni azért, amit szeretünk
Incze Ildikó hangja úgy simul Gyurkovics Tibor soraihoz, mint az író novellájának részletei a verseihez a Szeretők című monodrámában. A Szomszédok Clarissájaként ismertté vált színésznő egy estbe sűríti a női lélek érzelmi szélsőségeit - a darabnak a szerző halála ad szomorú aktualitást.
Incze Ildikó |
– Valóban nem: kiskoromban meg sem fordult a fejemben, hogy színész legyek. Aztán a tanító nénim elvitt a sepsiszentgyörgyi színházba, ahol megnéztük az Imádok férjhez menni című zenés vígjátékot. Akkor már elgondolkodtam a dolgon. Gimnazista voltam, amikor egy híres színésznőt láttam a színpadon. Az ő tehetsége, átlényegülése, adni tudása, s az, ahogyan képes volt felsőbb régióba emelni a lelkeket, kizökkentve az embereket a mindennapjaikból: ez volt talán az első olyan élmény, amely a színészi pályára sodort. Magyartanárom bevett a színjátszó csoportba; Tamási Áron darabokkal jártuk a vidéket. Kalotaszegen népköltészeti gyűjtéseket végeztünk, s ott adtuk elő a szerző Boldog nyárfalevél című dadarabját, amelyben egy cserfes parasztlányt alakítottam.
– Illett rád a szerep?
– Abszolút. Temperamentumos, nagyszájú kislány voltam. Kérdezték is szüleim barátai és a tanáraim édesanyámékat, hogy miért jelentkezem én bölcsész szakra? Színésznőnek kellene mennem... Rácsodálkoztam a gondolatra: tényleg? - ám akkor már ott mocorgott a kisagyamban az ördög. Marosvásárhelyen meghallgatott egy színész, és megerősítette, hogy igen, van helyem a pályán.
– És a lelkész édesapád? Nem aggódtak érted a szüleid?
– Dehogynem. Azt mondták: fiam, annyit fogsz szenvedni...
– Igazuk lett?
– Igen. Akkor még azt válaszoltam, hogy legalább azért szenvedek, amit szeretek. Mára elbizonytalanodtam kicsit... Nem az adni akarás vágya veszett ki belőlem, pusztán a kiszolgáltatottság szomorít el. Sokszor ugyanis nem az számít, milyen tehetséges az ember, hanem az, melyik rendezővel van jóban, milyenek a kapcsolatai. Aki nem képes önmagát menedzselni, könnyen elvész. Igaz, ez a legtöbb pályán így van; mindegyiknek megvannak a maga nehézségei.
– A kezdés sem lehetett egyszerű a Ceausescu rezsim alatt...
– Mindössze hatan végeztünk a főiskolán, hárman lányok. Hat magyar színház működött Erdélyben akkor, úgyhogy kapkodtak utánam. Tény azonban, hogy az ember nem mehetett oda játszani, ahová akart. Protekcióval is nagy nehézségek árán sikerült a marosvásárhelyi színházba bejutni. Romániában készült az első filmem is, németül. Nyugat-német-román kooprodukció volt, és csak a rendszerváltás után vetíthették le. Magam az alkotást sosem láttam, pedig főszerepem volt benne. Amikor megtudták, hogy beadtam az áttelepülési papírjaim, letiltottak a filmezésről - nem forgathattam abban az országban többé.
– Ideát könnyebben boldogultál?
– Egy évet lehúztam a Józsefvárosi Színház utazó társulatánál, majd leszerződtettek a József Attila Színházhoz. Türelemmel vártam a komolyabb szerepekre, amelyek azonban nem találtak meg: így lettem szabadúszó, hét év után. A függetlenségnek persze megvoltak a hátulütői, hiszen sosem tudhattam előre, hogy a következő évadban lesz-e munkám? A Szomszédok című teleregényben viszont tizenhárom éven át alakíthattam Clarissát, ami biztonságérzetet és ismertséget adott. Az utóbbi néhány év pedig igen sűrű volt - sokat játszottam a Karinthy, az Újpest és a Turay Ida Színházban.
– Egy éve szerződtél a Vörösmarty Színházhoz. Milyen érzés újra egy társulathoz kötődni?
– Jó dolog az embernek tartoznia valahová. Remélem, hogy méltó feladatokat kapok majd, és komolyan számítanak rám.
– Ha valaki látni szeretné, mire vagy képes, megnézhet egy monodrámában. Miért pont a Szeretőkben?
– Szeretek verseket mondani. Lányom szerint nem is csinálom rosszul; neki el merem hinni, mert őszinte kritikusom. Rendezvényeken szoktam szavalni, amelyek után rendre odajöttek hozzám a nézők, és kérdezgették: "hol lehetne magát még látni, hallani"? Ezen kívül oly sok minden felgyülemlett bennem az évek során. Olyasvalamit kerestem, amiben kifejezhetem önmagam és ami a közönség számára is különös élményt nyújt - így akadtak kezembe Gyurkovics Tibor versei. Emlékszem, szegény Tibor elképedve mondta: Te jó ég! Képes voltál az összes versemet elolvasni? Hát persze, hogy képes voltam. Közös barátunk, Szakonyi Károly pedig a szerző egyik novellájának felhasználásával adott keretet az egésznek. A prózába a versek szervesen illeszkednek, olykor nem is lehet őket egymástól elkülöníteni. S hogy miről szól a darab? Természetesen a szerelemről: háromszög-történet egy férjes asszony hirtelen fellángoló, olthatatlan vágyáról.
Méhes Mónika |
|
Arcél
• Interjú Száraz Dénessel
• Interjú Dzsupin Ibolyával
• Interjú Závodszky Noémival
• Interjú Kozáry Ferenccel
• Interjú Zsurzs Katival
• Interjú Várfi Sándorral
• Interjú Váradi Eszter Sárával
• Interjú Incze Ildikóval
• Interjú Füredi Nikolettel
• Interjú Keller Jánossal
• Interjú Mahó Andreával