Ki van az álarc mögött?
 |
A Pillangó című előadásban Panka néni lenyűgözően hiteles alakítását látva nem is gondolnánk, hogy a maszk egy bájos fiatal táncosnőt rejt. Szirmai Irén kedvünkért levette álarcát.
 |
Szirmai Irén 2009 óta a Vörösmarty Színház táncosa, rengeteg előadást színesít művészi fellépésével. Első székesfehérvári bemutatója a Játék a kastélyban című vígjáték volt, amit számos musical, operett, színmű és gyermekelőadás követett: Kabaré, Godspell, Mágnás Miska, Lili bárónő, Bizánc, A kommunizmus története elmebetegeknek, Rozsda Lovag, Pán Péter, Óz, a nagy varázsló… Az idei évadban a Lear király, a Koldus és királyfi és a Pillangó szereplőjeként lép a nagyszínpadra, jelenleg a My Fair Lady című musicalt próbálja.
Kislányként is táncos karrierről álmodtál?
Nem. Hatévesen, amikor elkezdtem az általános iskolát, nagyon mozgékony kislány voltam. Az elevenség mellé egy kis rosszaság is társult, úgyhogy a szüleimnek nem volt mindig könnyű velem. Markó Iván, aki akkor indította Győrben a balettiskolát, eljött egy tornaóránkra, ahol megnézett minket, elsősöket és kiválogatta azokat az embereket, akikről úgy gondolta, hogy lehet esélyük az iskolájában. Anyuék sokat gondolkodtak azon, milyen lenne az iskolaváltás, megpróbáljuk-e. Édesapám nagyon szerette a táncot, így végül az ő javaslatára belevágtunk. Nagyon sok jelentkező volt, de sikerült. Így kezdődött a táncos életem.
Mit tett az eleven kislánnyal a szigorú balett?
Sok mindenre megtanított a klasszikus balett. Önuralomra és arra, hogy keményen kell küzdeni az életben ahhoz, hogy fennmaradhasson az ember. Már hét-nyolcévesen nagyon komolyan kellett venni a táncot. Egyszer egy törökországi nyaralásról kellett lemondanom, mert előadásunk volt. Elutazott az egész család, anyukám, a nővérem, édesapám, míg nekem az imádott nagymamámnál kellett töltenem egy hetet. Így kezdődött a gyerekkorom. Nyolcévesen rögtön felnőtté váltam.
Emlékszel, mikor álltál először színpadon?
Az első darab, amiben táncoltunk is, a Gulliver Úr utazásai volt a Győri Nemzeti Színházban. Nagyon szerettük. Nyolcévesen kezdtem, minden évben előadtuk. Már ötödik vagy hatodik osztályba jártam, még akkor is játszottuk, változó szereposztásban. Vidám természetű lány vagyok, ezért sokszor kaptam ilyen karakterszerepeket. Mivel alacsony kislány voltam, mindig az osztályomtól hárommal lejjebb tettek.
Azóta táncoltál a Debreceni Balett előadásaiban a Csokonai Nemzeti Színházban és a Magyar Balett Színház Gödöllő produkcióiban is. Most a Vörösmarty Színház társulatának tagja vagy. Melyik világ áll közelebb hozzád?
Rögtön az iskola után ösztöndíjasként a Győri Baletthez kerültem, egy évet töltöttem ott. Nagyon erősen követelték a modern táncot, de én még nem voltam olyan felkészült. Sajnos az iskolában a mi időnkben még nem volt ez a modern táncoktatás. Amit igazán komolyan vettek, az csak a klasszikus balett, a spicc, az emelés, meg a repertoár. Pedig nagy szükség lett volna rá ahhoz, hogy úgy léphessek ki az életbe, hogy többfajta stílusban meg tudok mozdulni a színpadon. Debrecenben Szigeti Oktávia megtanított a jazz stílusra, ami többet nyújt nekem. Szabadabb. Nagyon megszerettem. A Vörösmarty Színház elvárja, hogy otthonosan mozogjunk a különböző stílusokban. Mindig más koreográfussal dolgozunk, valaki hiphopot, valaki jazzt, valaki balettot csempész a mozdulatsorokba, így folyton változik, hogy éppen minek kell megfelelni. Mindig minden koreográfus egy új kihívás.
Most még nagyobb kihívás elé állítottak. A Móricz Zsigmond regényéből készült színpadi adaptációban, a Pillangóban nemcsak táncolsz…
…hanem még beszélni is kell, igen, így van. Nehéz feladat, de megbirkóztam vele. Az első olvasópróba után Horváth Csaba rendező megkért engem és még három táncoslányt, hogy készüljünk fel Irma, Juli és Panka néni szerepére. Megkaptuk a szövegkönyvet, nézegettük, gyakoroltunk rá. Megmondom őszintén, hogy Irma szerepére számítottam, azt tanultam, Panka nénit egyáltalán nem. Még viccet is csináltunk belőle, „Én mint Panka néni, a kis öreg varrónő?”, jókat mókáztunk rajta. Csaba megnézett minket, meghallgatta a hangunkat és rám osztotta Panka néni szerepét. Utólag megtudtam, ő az első perctől fogva nekem szánta.
Mintáztad valakiről Panka nénit, a „tisztes öreg úrinőt”?
Sok kollégám segített. Azt tanácsolták, képzeljem el Panka nénit. Milyen lehet az ő kis élete, hogy néz ki, miket csinálhat, van-e családja, gyereke, mennyire precíz a munkájában. Úgy nézzem át a kis ruhát, mintha tényleg én varrtam volna Zsuzsikának, mert ez is kihozza a karakterét. Ezt meg is tettem. Mikor Törőcsik Franciska megkapta a ruháját, átnéztem töviről hegyire: „Na, ezzel a kis masnival ott sokat bajlódtam, emlékszem!”. Panka néni varrónő, de közben kiderül, hogy kerítőnő is. Én az életben soha nem hoztam így össze párokat, de ő a kis világában a szegénység miatt rá van utalva arra, hogy Bodollai doktornak bemutassa Zsuzsikát, mert később neki abból valami azért csurran, csöppen. Én így képzeltem el.
A karakter megszületett, jöhetett a szövegtanulás.
A hangsúlyozás nagyon nehéz. Csaba mindig mondta, hogy táncos vagyok és táncosan is beszélek, ritmizálom a mondatokat, de ezt nem szabad. A hangerő is nagyon fontos. A darabban vannak olyan intim részek, amiket ha túlüvöltünk, máshogy szólalnak meg. Csaba erre is odafigyelt. A bemutató óta továbbra is minden nap átnézem a szöveget, akkor is, ha nem játszunk. Bevallom, rettenetesen izgulok minden előadás előtt. A nézők nem tudják, hogy én táncos vagyok. Ha nem azt nyújtom, amit várnának, akkor azt mondják, „na, kis ügyetlen színésznő”, és nem azt, hogy „a táncoslány legalább megpróbálta”. Meg kell nekik felelni. Így még nagyobb a súly.
Nem ez volt az első szöveges szereped.
A csárdáskirálynő avagy 1916 című operettben én voltam Miss Barrow, az angoltolmács. Azért volt különösen nehéz szerep, mert az angoltudásom nem túl jó. Egy magyar dalt kellett lefordítanom: „Kimegyek a doberdói harctérre”. Akkor is nagyon izgultam. A többiek sokszor nevettek a kiejtésem miatt, de ettől lett még viccesebb a karakter. Tolmácsolás közben szüneteket tartottam, úgy tettem, mintha nem jutna eszembe egy-egy szó és furcsa módon ezt a nézők hozták ki belőlem. Tőlük jött meg az egésznek a hangulata. Onnantól kezdtem el élvezni.
Nagyon emlékezetes alakítások, de szöveg nélkül, táncosként is mindig ragyogsz.
Ha felmegyek a színpadra, nekem mindig nagyon fontos az, hogy amit előadok, az őszinte legyen. Tudom, hogy a mai világban nehéz egy színházjegyet is megvenni. Ha bejönnek a nézők, szeretnék nekik valami pluszt adni. Én nagyon jól érzem magam a színpadon, és talán ez látszik, ez jön át a nézők felé. Hogy minden, amit csinálok, az a vidámságból fakad. Persze vannak komoly darabok is, például a Lear királyban van egy háborúkép, ami kemény, vagy a Bizánc, ahol teljesen improvizatív dolgokat kellett csinálni, azt is imádtam. Megpróbálom mindenben megtalálni saját magamat.
A színpad másik oldalán is megtalálnád a helyed?
Dolgoztam már koreográfusként és koreográfus-asszisztensként is. Dobos Judit színésznővel Debrecenben négy éven keresztül együtt szerepeltünk. Nagyon megszeretett engem, bízott bennem. Amikor Budapesten Tóth Gézával megrendezték az Anconai szerelmesek című előadást, úgy gondolta, jó koreográfiát csinálnék. Furcsa volt a színészekkel, teljesen más, mintha táncosnak mutatnám a mozdulatokat, de élveztem. A nézőknek nagyon tetszett. Tavaly nyáron Szombathelyen Silló Sándor rendezte a Jézus Krisztus szupersztár című musicalt, amiben az egész fehérvári tánckar szerepelt. Én voltam Krámer György koreográfus asszisztense. Nagyon összetett feladat. Tudni kell az összes szereplő mozgását, a színészektől elkezdve a táncosokon át a statisztákig, legyen az lány, vagy fiú. Mikor, ki, hol megy be, mit csinál, hányra, zenét kell indítani, a zenében tudni kell, hogy mikor mi történik. Ha a koreográfus azt mondja, „Incikém, most mutass valami csajos mozdulatot!”, akkor azt mutatni kell. Krámer György ilyenekben is számított rám, sok feladatot adott, egyenrangúként kezelt. Mindannyian szerettük, számomra különösen nagy élmény volt.
- gyt -