Hallgatni kell

„Először örülsz a munkának, aztán annak, hogy elkészülsz, majd izgulsz, amikor elénekelik a dalokat. Ám a legfontosabb összetevő a közönség: nála a siker kulcsa” – Döme Zsolttal, a Koldus és királyfi című előadásunk zeneszerzőjével beszélgettünk.

Nagyon izgalmasnak és érdekesnek tűnik a zeneszerző munkája. Adott egy anyag, és adott egy zeneszerző. Mi következik ezután? Hogyan történt ez a Koldus és királyfi esetében?
Két vagy három évvel ezelőtt Szurdi Miklóssal ültünk egy kávéházban, és arról beszélgettünk, kellene valami jót csinálni. Nem sokkal ezután Miki hozzá is kezdett a Koldus és királyfihoz, folyamatosan küldte nekem az elkészült részeket, ám nem igazán értem rá, állandóan dolgoztam valahol. Egyébként kétféleképpen működik a zeneszerzés. Vagy úgy, hogy a zeneszerző előre megírja a zenét, aztán következik a szövegírás, vagy a kész verseket kell megzenésíteni. Ebben az esetben ragaszkodtam hozzá, hogy én legyek az első, de mivel a „fülem botját” sem mozdítottam, Miki megírta a jeleneteket és a dalszövegeket. Egy év után elszégyelltem magam, és elkészítettem négy dalt. Időközben kiderült, hogy lehetőségünk van a darabot bemutatni a Vörösmarty Színházban. Eszelősen elkezdtem dolgozni. A finálén kívül sikerült az összes dalt megírni. A finálét általában akkor írja az ember, amikor az egész darab kész, és világosan látszik a teljes előadás menete. Öt nappal a bemutató előtt úgy tűnik, ez is elkészült. A finisben a jeleneteket összekötő zenéken dolgozom, amelyek nyilván nem vadonatújak, hanem a darab zenei világához hasonlatosak.

Hogyan zajlik a zeneszerzés folyamata? Elmélyül a szövegben, megálmodja a hangzásvilágot, egyeztet a rendezővel, majd következik a hangszerelés?
Jelen esetben Miki a szó jó értelmében vett, „gusztusos” eklekticizmust kért. Ez azt jelenti, hogy többfajta zenei stílus keveredhet darabon belül, nyilván ízlésesen. Néhány szereplő zenei világáról első perctől kezdve igen erős elképzelésem volt. Tudtam, hogy mit szeretnék. A Koldus és királyfiban nem élő zene lesz, de az alapot valódi hangszerekkel rögzítettük. Igazi fúvósokkal, igazi vonósokkal, igazi gitárosokkal, igazi vokalistákkal.

Szavakkal megfogalmazható az, amit első perctől érzett néhány szereplő zenei világáról?
Edward és Tom, a Hendon testvérek, Edith és Lady Grey zenéjéről beszélek, de hogy milyen… Azt nem tudom meghatározni, szavakkal elmondani. Hallgatni kell.

Érdekes: miért is akarom, hogy a zenéről beszéljünk, amikor a zeneszerző helyett maga a zene beszél?
Nem tudok, és soha nem is szerettem a zenéről beszélni. A zene vagy tetszik, vagy nem. Van az a bizonyos deja vu érzet a zenében. Te magad is úgy vagy: mintha valahol hallottad volna már ezt a dallamot… De nem, csak épp kijött, sikerült valamit megfogalmazni. Több film és sorozat zenéjét megírtam, rengeteg színházi munkám volt, zeneszerzőként és zenei vezetőként egyaránt. Ez nagyon izgalmas, sok minden rám ragadt. Ennek ellenére ez semmit nem jelent. Mert amikor elkezdesz dolgozni, nem tudsz ezzel foglalkozni. Először örülsz a munkának, aztán annak, hogy elkészülsz, majd izgulsz, amikor elénekelik a dalokat. Ám a legfontosabb összetevő a közönség: nála a siker kulcsa.

Milyen érzés, ha egy dal – akár egy musical esetében – sláger lesz?
Borzasztó jó! Mészáros Márta Örökség című filmjéhez írtunk egy dalt Verebes Istvánnal, amely hatalmas sláger lett. A Sohase mondd hosszú évekig, évtizedekig, sőt, talán a mai napig népszerű. Persze soha nem lehet tudni előre, hogy épp mi jön be. A régi nagyok – például Fényes Szabolcs és Szenes Iván – nem bízták a véletlenre. Megírtak egy dalt, aztán beültek egy konflisba, és végigjárták az összes kiskocsmát, nagykocsmát, éttermet, szállodát: a slágergyanús dalokat odaadták a zenészeknek, hogy játsszák el. Így amikor a kedves néző elment például az Operettszínházba, méltán hallhatta ismerősnek a felcsendülő dalokat. Ma már ez másként van. Persze nagyjából lehet érezni, hogy mi a gyanús, de megállapítani lehetetlen. Jó adag mázli kell hozzá. Sajnos a színház ma nincs abban a helyzetben, hogy „slágergyár” legyen. Akkor lehet jó valami, ha elterjed a híre, és több színház megveszi az adott zenét, dalt, ám ez még mindig nem sláger: csak ha a rádióban és a televízióban is ez szól. De valójában nem is azért dolgozik az ember, hogy slágereket gyártson. Bár a Koldus és királyfi komolyabb lélegzetvételű mű, mégis azt mondom, hogy ez alkalmazott művészet. Ugyanúgy, mint a filmzenék. Soha nem azért dolgoztam, hogy önmagamat megvalósítsam. És mégis: ez egészen jó így! Egy színházi estén az írótól kezdve a beengedős nénin át a főszereplő színészig mindenki egyért dolgozik: a nézőkért. Ha jó, és nem mennek ki, akkor sikerünk van. A közönség dönti el, hogy van-e egy dalnak, előadásnak létjogosultsága.

kdk

Megosztom