A Kapitány elköszönt, de visszajár
Harmincnégy év után elköszönt munkatársaitól a "Kapitány": nyugdíjba vonult a Vörösmarty Színház színpadmestere. Lengyel Gábor munkáját a Magyar Kultúra Napján oklevéllel ismerte el Székesfehérvár önkormányzata.
A Kapitány, a Mester - ahogy munkatársai szólították és szólítják ma is, amikor egy-egy hosszabb-rövidebb látogatásra visszahúzza a szíve a teátrumba - sorkatona korában szeretett bele a színházba. Társaival egy előadást néztek meg, ami után megmutatták nekik a színpadot is. Az eltöltött rövid idő elég volt ahhoz, hogy elhatározza, ott akar dolgozni. S öt év múlva, 1973. október 26-án karbantartóként be is került az intézmény állományába.
– Akkoriban nem volt önálló társulatunk. Befogadó színházként működtünk, s majd minden este más társulat előadását láthattuk, csodálatos színészekkel. Fellépett nálunk Tolnay Klári, Básti Lajos, Benkő Gyula, hogy csak néhánat említsek a legnaygobbak közül - emlékezik színházi pályafutásának kezdeti időszakára a színház újkori történelmének tanúja.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy ezermesterként és minden megoldást találó, nélkülözhetetlen szakemberként tartsák számon az aranykezű fiatalembert. Így nem is volt meglepetés, hogy amikor az előző színpadmester 1986-ban nyugdíjba készült, őt nevezték ki a helyére.
Felelősségteljes s nagyon fontos poszt a színpadmesteré. Az ő feladata a díszítők - díszletezők - munkájának koordinálása, a díszletek színpadra állítása és terv szerinti felépítése. Ő felel azért, hogy mindig a megfelelő díszlet kerüljön a színpadra, s hogy az előadáson minden jól és balesetmentesen működjön. Bár kollégái szerint a Kapitány figyelmét soha semmilyen apróság nem kerülte el, egyszer azért adódott - igaz, nem az ő hibájából - egy meleg helyzet.
– Az egyik munkatársam, anélkül, hogy bárkinek szólt volna, előadás előtt, mert egy másik produkcióban szüksége volt rá, kiszerelt egy karabinert Az oroszlán télen című darabban szereplő lépcsőből. Az pedig a színpadon levő Drahota Andrea mellé zuhant. Szerencsére a művésznő nem sérült meg, mi pedig gyorsan összedobtuk a függönyt, eltakarítottuk a romokat, és pár perc múlva folytattuk az akkor már vége felé járó előadást. Attól kezdve még jobban figyeltem, hiszen elvem, hogy amit rám bíznak, azért felelősséggel tartozom.
A munkatársai szerint szinte magáénak érezte a színházat, így nem is lepődtek meg azon, hogy amikor egy éjszaka váratlanul zuhogni kezdett az eső, Gábor berohant a színházba, hogy lezárja a nyitva hagyott tetőablakot, nehogy beázzon a színpad.
A 2005. évi rekonstrukciót megelőzően sok volt a technikai gond a teátrumban. Akadt reparálni való bőven, szükség volt a mesterségbeli tudására, de a találékonyságára is. Azt pedig mondani sem kell, hogy a nehéz díszletek mozgatása is többnyire még kézzel történt, valamint, hogy a felújítás ideje alatt, amikor a teátrum afféle vándorszínházként működött, a szokottnál többet kellett dolgozni a technikai és díszítő szakembereknek is, akik közé, ha sürgős volt a munka, beállt a Kapitány is. A megerőltetésnek meg is lett a böjtje: fél évig szinte fel sem bírta emelni az egyik karját.
– A rekonstrukció eredményeként nagyon korszerű színpadtechnikát kaptunk, szinte egyetlen gombnyomásra működik minden.
Lengyel Gábort jó főnöknek tartották a beosztottjai. Bármilyen problémával lehetett hozzá fordulni, mindig keresett és talált is megoldást.
Szerencsés embernek vallja magát. Megértő, szerető felesége van, ambiciózus, több nyelven beszélő leánya, s Mohán 88 éves édesanyja is várja. De szerencsés azért is - mondja - , mert amit nagyon akart, mindig sikerült megvalósítania. Olyan munkája volt, amit szeretett, s az sem mellékes, hogy felépítette családi házát, készen van, csak festésre vár Mohán a hétvégi ház. Sok munkát, de még több örömet ad számára a szőlő, a gyümölcsös, s ott van még a nagy szerelem, az izgalmas hobbi, a motorozás, a motorokkal való foglalatosság is. A garázsban tizenegy régi motort őriz: néhány még összerakásra vár ugyan, mert a színház mellett eddig nemigen volt rá ideje.
– A nyugdíjba vonulással lezárult az életemnek egy szép, érdekes korszaka, de jön a következő. Mivel pozitív gondolkodású ember vagyok, biztos vagyok benne, hogy az is teljes értékű lesz. Sok tervem van, s tdom, azokat is meg fogom valósítani.
 Lengyel Gábor |
– Akkoriban nem volt önálló társulatunk. Befogadó színházként működtünk, s majd minden este más társulat előadását láthattuk, csodálatos színészekkel. Fellépett nálunk Tolnay Klári, Básti Lajos, Benkő Gyula, hogy csak néhánat említsek a legnaygobbak közül - emlékezik színházi pályafutásának kezdeti időszakára a színház újkori történelmének tanúja.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy ezermesterként és minden megoldást találó, nélkülözhetetlen szakemberként tartsák számon az aranykezű fiatalembert. Így nem is volt meglepetés, hogy amikor az előző színpadmester 1986-ban nyugdíjba készült, őt nevezték ki a helyére.
Felelősségteljes s nagyon fontos poszt a színpadmesteré. Az ő feladata a díszítők - díszletezők - munkájának koordinálása, a díszletek színpadra állítása és terv szerinti felépítése. Ő felel azért, hogy mindig a megfelelő díszlet kerüljön a színpadra, s hogy az előadáson minden jól és balesetmentesen működjön. Bár kollégái szerint a Kapitány figyelmét soha semmilyen apróság nem kerülte el, egyszer azért adódott - igaz, nem az ő hibájából - egy meleg helyzet.
– Az egyik munkatársam, anélkül, hogy bárkinek szólt volna, előadás előtt, mert egy másik produkcióban szüksége volt rá, kiszerelt egy karabinert Az oroszlán télen című darabban szereplő lépcsőből. Az pedig a színpadon levő Drahota Andrea mellé zuhant. Szerencsére a művésznő nem sérült meg, mi pedig gyorsan összedobtuk a függönyt, eltakarítottuk a romokat, és pár perc múlva folytattuk az akkor már vége felé járó előadást. Attól kezdve még jobban figyeltem, hiszen elvem, hogy amit rám bíznak, azért felelősséggel tartozom.
A munkatársai szerint szinte magáénak érezte a színházat, így nem is lepődtek meg azon, hogy amikor egy éjszaka váratlanul zuhogni kezdett az eső, Gábor berohant a színházba, hogy lezárja a nyitva hagyott tetőablakot, nehogy beázzon a színpad.
A 2005. évi rekonstrukciót megelőzően sok volt a technikai gond a teátrumban. Akadt reparálni való bőven, szükség volt a mesterségbeli tudására, de a találékonyságára is. Azt pedig mondani sem kell, hogy a nehéz díszletek mozgatása is többnyire még kézzel történt, valamint, hogy a felújítás ideje alatt, amikor a teátrum afféle vándorszínházként működött, a szokottnál többet kellett dolgozni a technikai és díszítő szakembereknek is, akik közé, ha sürgős volt a munka, beállt a Kapitány is. A megerőltetésnek meg is lett a böjtje: fél évig szinte fel sem bírta emelni az egyik karját.
– A rekonstrukció eredményeként nagyon korszerű színpadtechnikát kaptunk, szinte egyetlen gombnyomásra működik minden.
Lengyel Gábort jó főnöknek tartották a beosztottjai. Bármilyen problémával lehetett hozzá fordulni, mindig keresett és talált is megoldást.
Szerencsés embernek vallja magát. Megértő, szerető felesége van, ambiciózus, több nyelven beszélő leánya, s Mohán 88 éves édesanyja is várja. De szerencsés azért is - mondja - , mert amit nagyon akart, mindig sikerült megvalósítania. Olyan munkája volt, amit szeretett, s az sem mellékes, hogy felépítette családi házát, készen van, csak festésre vár Mohán a hétvégi ház. Sok munkát, de még több örömet ad számára a szőlő, a gyümölcsös, s ott van még a nagy szerelem, az izgalmas hobbi, a motorozás, a motorokkal való foglalatosság is. A garázsban tizenegy régi motort őriz: néhány még összerakásra vár ugyan, mert a színház mellett eddig nemigen volt rá ideje.
– A nyugdíjba vonulással lezárult az életemnek egy szép, érdekes korszaka, de jön a következő. Mivel pozitív gondolkodású ember vagyok, biztos vagyok benne, hogy az is teljes értékű lesz. Sok tervem van, s tdom, azokat is meg fogom valósítani.
| Dávid Erzsébet Fotó: Borbély Béla (Megjelent a Fejér Megyei Hírlap - Vasárnap Reggel január 27-ei számában) |