A szemlélődő festő
„Nincs szem. Sem szemlélő. Nem létezik a szemlélet tárgya sem. Csak szemlélődés van. S végtelen belső út, a Valóság Útja.” A fény, a szem, és a szemlélődés a központi témája Bakos „Kósza” Zoltán alkotásainak, amelyek mindegyike megállásra, hosszas tűnődésre készteti az embert.
Ezekből az izgalmas képekből A Valóság Útja az Egyensúlyon át vezet címmel március 6-án 18 órakor nyílik tárlat a Vörösmarty Színház galériájában: a kiállítás a teátrum soron következő bemutatójának, a Bolha a fülbe című vígjáték különleges látványvilágához kapcsolódik, és egy hónapon át látogatható.
– A kiállított képek a honlapján (www.kosza.eu) is megtekinthetőek, ahol saját magáról viszont nagyon keveset árul el...
– Székesfehérváron születtem, iskoláimat is itt végeztem – semmi különleges nincs az életutamban, hacsak az nem, hogy nincs képzőművész végzettségem: teljesen autodidakta módon művelem azt, amit művelek.
– Mióta?
– Mindig is rajzoltam. A papír fehérsége számomra állandó kihívás volt; késztetés arra, hogy maszatoljam be. A fizikakönyvtől az irodalomkönyvig semmi sem menekült meg előlem. A festés viszont későbbi dolog: hét-nyolc éve kezdődött. Kijött rajtam, mint egy bárányhimlő, hogy nekem festenem is kell.
– Nem tagja egyik fehérvári művésztársaságnak sem: fontosnak érzi a függetlenséget?
– Nem, de ők nem keresnek, én pedig nem ajánlom magam – egyszerűen „ellétezünk” egymás mellett. Kívülállóként úgy ítélem meg, hogy eléggé belterjesek ezek a társaságok, ezért aztán nem is kísérletezem velük, inkább elvagyok magamban.
– Képeiből érezhető, hogy vonzódik a keleti filozófia iránt.
– Ez is nagyon-nagyon régi történet. Mindig késztetésem volt rá, hogy keressem a belső világomat – jó darabig nem is tudatosan. Hol itt olvastam hozzá egy kicsit, hol ott – mindenhonnan szedtem fel információkat, amiket aztán hagytam magamban leülepedni. Nem is nevezném csak keletinek – benne van minden, amit úgy hívunk, hogy „olyan más”. Izgalmas. Tőlünk távol álló.
– Mint a fantasy vagy a sci-fi? A festményei nagyon emlékeztetnek a Galaktika folyóirat fénykorára.
– Jó a megérzés: sokáig gyűjtöttem és olvastam a Galaktikát, és nagy hatással voltak rám a benne szereplő grafikák, festmények. És a történetek is, hiszen magam is írok novellákat és regényeket. Úgy érzem, hogy az írás és a festés kiegészítik egymást. Az írás a képeimre is hatással van: ha megnézte a festményeim címeit, én sokakkal ellentétben nem úgy keresztelem el őket, hogy „Kompozíció 1, 2, 3”... Szerintem a képnek ennél többet kell nyújtania, és már a címnek is el kell gondolkodtatnia a kép szemlélőjét. Csak így tud valamit megmozdítani benne.
– Képein központi szerepet foglal el a fény. Honlapján is írja, hogy egyetlen vágy vezérli, a fény keresése.
– Más szóval a Nap keresése. Ha jól megnézzük a képeket, szinte mindegyiken előfordul a Nap, vagy egy szem, esetleg csak egy stilizált szem. Bárminek is nevezzük azt, ami minket irányít, a Nappal kapcsolatba kell hoznunk. A Napnak köszönhetjük, hogy létezünk – nem véletlen, hogy a régi civilizációk a Napban látták az éltető erőt, és a Napban helyezték el az isteneiket, vagy a főistenüket, ezért muszáj őt központi helyre tennünk. A szem pedig azt jelenti, hogy figyel minket: tanulmányoz, nézi, hogyan fejlődünk és mit csinálunk – betartjuk-e azokat a normákat, amelyeket vagy tőle származtatunk, vagy rá hivatkozva mi állítottunk fel.
– A csütörtökön nyíló kiállításon az új képeit láthatjuk, vagy válogatást az összes alkotásból? Úgy tudom, képeinek egy része jelenleg Olaszországban vándorol.
– Azok a képek még hosszabb ideig „vendégszerepelnek” az Észak-Olaszországot bejáró vándorkiállításon, nem érkeznek haza erre a tárlatra. A színháznak az volt a kérése, hogy a Bolha a fülbe című vígjáték hangulatához és látványvilágához illeszkedő, vidám képeket válogassak. Én nem találok különbséget a vidám és a komor képek között – talán inkább úgy jellemezném a kiválasztott festményeimet, hogy könnyedek. Örülök, ha képeim találkoznak a darab filozófiájával, és a közönség tetszését is elnyerik.
 A játék bűvöletében (2006) |
– A kiállított képek a honlapján (www.kosza.eu) is megtekinthetőek, ahol saját magáról viszont nagyon keveset árul el...
– Székesfehérváron születtem, iskoláimat is itt végeztem – semmi különleges nincs az életutamban, hacsak az nem, hogy nincs képzőművész végzettségem: teljesen autodidakta módon művelem azt, amit művelek.
– Mióta?
– Mindig is rajzoltam. A papír fehérsége számomra állandó kihívás volt; késztetés arra, hogy maszatoljam be. A fizikakönyvtől az irodalomkönyvig semmi sem menekült meg előlem. A festés viszont későbbi dolog: hét-nyolc éve kezdődött. Kijött rajtam, mint egy bárányhimlő, hogy nekem festenem is kell.
– Nem tagja egyik fehérvári művésztársaságnak sem: fontosnak érzi a függetlenséget?
– Nem, de ők nem keresnek, én pedig nem ajánlom magam – egyszerűen „ellétezünk” egymás mellett. Kívülállóként úgy ítélem meg, hogy eléggé belterjesek ezek a társaságok, ezért aztán nem is kísérletezem velük, inkább elvagyok magamban.
– Képeiből érezhető, hogy vonzódik a keleti filozófia iránt.
– Ez is nagyon-nagyon régi történet. Mindig késztetésem volt rá, hogy keressem a belső világomat – jó darabig nem is tudatosan. Hol itt olvastam hozzá egy kicsit, hol ott – mindenhonnan szedtem fel információkat, amiket aztán hagytam magamban leülepedni. Nem is nevezném csak keletinek – benne van minden, amit úgy hívunk, hogy „olyan más”. Izgalmas. Tőlünk távol álló.
– Mint a fantasy vagy a sci-fi? A festményei nagyon emlékeztetnek a Galaktika folyóirat fénykorára.
– Jó a megérzés: sokáig gyűjtöttem és olvastam a Galaktikát, és nagy hatással voltak rám a benne szereplő grafikák, festmények. És a történetek is, hiszen magam is írok novellákat és regényeket. Úgy érzem, hogy az írás és a festés kiegészítik egymást. Az írás a képeimre is hatással van: ha megnézte a festményeim címeit, én sokakkal ellentétben nem úgy keresztelem el őket, hogy „Kompozíció 1, 2, 3”... Szerintem a képnek ennél többet kell nyújtania, és már a címnek is el kell gondolkodtatnia a kép szemlélőjét. Csak így tud valamit megmozdítani benne.
– Képein központi szerepet foglal el a fény. Honlapján is írja, hogy egyetlen vágy vezérli, a fény keresése.
– Más szóval a Nap keresése. Ha jól megnézzük a képeket, szinte mindegyiken előfordul a Nap, vagy egy szem, esetleg csak egy stilizált szem. Bárminek is nevezzük azt, ami minket irányít, a Nappal kapcsolatba kell hoznunk. A Napnak köszönhetjük, hogy létezünk – nem véletlen, hogy a régi civilizációk a Napban látták az éltető erőt, és a Napban helyezték el az isteneiket, vagy a főistenüket, ezért muszáj őt központi helyre tennünk. A szem pedig azt jelenti, hogy figyel minket: tanulmányoz, nézi, hogyan fejlődünk és mit csinálunk – betartjuk-e azokat a normákat, amelyeket vagy tőle származtatunk, vagy rá hivatkozva mi állítottunk fel.
– A csütörtökön nyíló kiállításon az új képeit láthatjuk, vagy válogatást az összes alkotásból? Úgy tudom, képeinek egy része jelenleg Olaszországban vándorol.
– Azok a képek még hosszabb ideig „vendégszerepelnek” az Észak-Olaszországot bejáró vándorkiállításon, nem érkeznek haza erre a tárlatra. A színháznak az volt a kérése, hogy a Bolha a fülbe című vígjáték hangulatához és látványvilágához illeszkedő, vidám képeket válogassak. Én nem találok különbséget a vidám és a komor képek között – talán inkább úgy jellemezném a kiválasztott festményeimet, hogy könnyedek. Örülök, ha képeim találkoznak a darab filozófiájával, és a közönség tetszését is elnyerik.
| L. M. (Megjelent a Fehérvári 7Nap február 29-ei számában) |