Hamarosan színidirektorként debütál Vasvári Csaba: a Vörösmarty Színház augusztus elsején hivatalba lépő igazgatóját eddig színészként láthatták az ország teátrumaiban.


Kattintson rá a nagyításhoz
– Mindig színésznek készült?

– Gyerekfejjel még biológus, ornitológus vagy mező­gazdász szerettem volna lenni. Vidéki pedagógus szülők gyermeke vagyok, édesapám mezőgazdasági mérnök és tanár, édesanyám gyógypedagógus. A gimnázium utolsó évében, a továbbtanulási lapok beadási határideje előtt két hónappal döntöttem el, hogy színész leszek. Korábban sokáig nem találtunk egymásra a színházzal, de aztán egészen különleges módon lépett be az életembe – ez viszont meghatározó élmény volt, és rádöbbentett arra, hogy számomra semmi másnak nincs értelme.

– Ez a találkozás nézőként történt?

– Nem, hanem akkor, amikor megláttam belülről a színház világát. Ikertestvérem, Vasvári Emese a békéscsabai színház stúdiójába járt, és 1984 őszén hívott, hogy nézzem meg, mivel is foglalkoznak ott. Én pedig mentem, és ott maradtam. Ez nem iskola jellegű volt, semmiféle papírt nem adott – igaz, a Színház- és Filmművészeti Egyetem is hiába ad diplomát arról, hogy én színész vagyok, ha a kutya sem kíváncsi rám, ha nem szeretnek nézni a színpadon, a rendezők pedig nem szeretnek velem dolgozni. Ez egyszerűen arra volt kitalálva, hogy azok a fiatalok, akik érdeklődnek és elhivatottságot éreznek a színház iránt, bevezetést kapjanak ebbe a világba. Színpadi beszéddel, színészmesterséggel, tánccal, helyzetgyakorlatokkal foglalkoztunk, és mivel abban az időben a békéscsabai színház kifejezetten jó korszakát élte, jó erők voltak a társulatban, akiktől érdemes volt tanulni.

– Utána jött a főiskola?

– Nem, utána hosszú-hosszú felvételi időszak következett: csak harmadjára vettek fel. Akkoriban még nem volt tendencia, hogy a jelentkezők elsőre bekerüljenek – szerettek idősebb, talán érettebb és tapasztaltabb diákokat felvenni. Negyedikesként a Nemzetiben voltam gyakorlaton, a diploma után a Madách Színházba szerződtem, majd jött egy hatéves szolnoki periódus, de közben tovább játszottam a Nemzetiben is. Szolnokról Kerényi Imre visszahívott a frissen felújított Madáchba, ahol nagyon jó feladatokat kaptam – például Kolos István rendezésében, a Kék rókával nyitottuk meg a Madách Stúdiót. Amikor azonban megint váltás történt, és Szirtes Tamás irányításával musicalszínház irányába ment el a Madách, úgy éreztem, nekem is váltanom kell. Ez nem az én műfajom – nagyon sok zenés darabban játszottam, de számomra ez nem az a fajta színházeszmény, amiben szívesen vettem volna részt. Több ajánlat közül végül Győr mellett döntöttem, ahol négy évadot töltöttem el.

– A múlt után térjünk át a jelenre és a jövőre. Több helyen nyilatkozta már, hogy az előttünk álló évad nagyszínházi bérletes programja augusztusban véglegesedik, de eddig kevés szó esett a kamaraszínházi bemutatókról.

– A Stúdióban három, a Pelikán Kamaraszínházban négy premiert tervezünk ebben az évadban. A pályázatomban felvázoltam néhány elképzelést, ezek között volt egy külföldi kortárs dráma és egy olyan, általam pszichoszínháznak aposztrofált lélektani dráma is, ami főként lelki síkokon mozog. Az ilyen produkciókra, és általában a közönségközeli kamaraszínházi bemutatókra most nagy igény mutatkozik – elég, ha csak az idei Pécsi Országos Színházi Találkozóra utalok, ahová zömmel ilyen produkciókat válogattak be. A pályázatomban "barokk operának" neveztem azt a formabontó produkciót, ami a Pelikán Kamaraszínház lehetőségei között szcenírozva, komolyzenei eszköztárat erősen használva mozog a színház és a zene határán. Konkrét darabokat még nem jelöltem meg, hiszen ehhez egyrészt jobban kell ismernem a társulatot, másrészt csak a végleges nagyszínházi program elkészülte után derül ki, kikre tudjuk osztani a kamaraszínházi szerepeket, hogy a színészeknek ne kelljen egyszerre több darabban is próbálniuk.

– Mi megy tovább az előző évadról, és mi lesz a sorsa az olyan produkcióknak, mint a Csillagok című beszélgetős sorozat vagy az Együtt a banda című musical-show?

– Minden jó kezdeményezést szeretnénk továbbvinni: ha van rájuk igény, és eddig jó házakkal mentek, érdemes folytatni őket. Az előző évadról két kamaradarabot, a Kolpert urat és a Piszkavasat szívesen játszanánk tovább, hiszen még kevesen láthatták őket – de azt tudni kell, hogy a kamaradarabok játszása költségesebb, mint a nagyszínházi produkcióké, mert jóval kisebb jegybevételt jelentenek. A nagyszínházi darabok továbbjátszásáról sem döntöttünk még, mert pontosabban kell ismernünk a produkciók költségeit.

– A közönséget nagyon foglalkoztatja, hogy műsoron marad-e az Aida musical.

– Ha mód nyílik rá, és valós igény mutatkozik, műsoron tartanám, de a színház szerződése július végével lejár a darabra, a producerrel, Szomor Györggyel pedig még nem tárgyaltunk az Aidáról.

– A meghallgatáson említette, hogy nagyszínházi gyerekdarabokkal szeretne nyitni az ifjúság felé. Ezek olyan gyerekszereplős előadások lennének, amelyeknek régen itt nagy hagyományuk és sikerük volt?

– Az csak színházi legenda, hogy ha gyerekek szerepelnek egy darabban, az mindig sikeres és mindig telt házas lesz: a táblás házra a jó előadás és a megfelelő marketing a garancia. A gyerekszereplők foglalkoztatása mindig nagy teher: komoly casting kell hozzá, a gyerekeket a próbákra ki kell kérni az iskolából, ami sokszor a tanulás rovására megy... Ifjúsági előadásként elsősorban olyan produkciót érdemes színpadra állítani, amely nem a felnőttek nosztalgiájára épít, hanem a gyerekközönség érdeklődésére. Olyan történet kell, amelynek szereplőivel tudnak azonosulni, meglátják benne a saját problémáikat, és megoldást találnak az őket körülvevő világ által felvetődő gondokra. Nem pusztán tükröt kell eléjük tartani, hanem olyasmit, ami továbblépésre készteti őket. A gyerekek szeretik az olyan történeteket, amelyekben elkülöníthető a jó és a rossz, és miközben a rossznak rendelkezésére áll minden olyan eszköz, amivel győzhet, a végén mégis a jó győzedelmeskedik.

– Az évadtervben szereplő Copperfield Dávid beleillik ebbe az elképzelésbe?

– Nem tartom szerencsés választásnak ezt a darabot, már csak azért sem, mert még nem készült el belőle a tervezett adaptáció.

– Már a meghallgatások során is beszélt arról, hogy nem ideális a társulat összetétele: túl sok a fiatal, kevés a középkorú és az idős színész, ezért nehéz a szerepeket kiosztani. Mondana néhány nevet, kiket szeretne szerződtetni?

– A pályázatomban szerepel egy illusztris névsor: ők azok a színművészek, akik előzetesen jelezték, hogy amennyiben a fehérvári közgyűlés engem bíz meg a színház vezetésével, szívesen dolgoznának velem. Köztük van Cserhalmi György, Kubik Anna, Szulák Andrea, Trokán Péter, Udvaros Dorottya... Ez egy fűszer volt a pályázatban: megtisztelő számomra, hogy ezek az emberek bíznak bennem. Ez egyik részről sem jelent elkötelezettséget, csak annyit, hogy a közeljövőben szívesen játszanának a fehérvári közönségnek.
L. M.
Fotó: Borbély Béla
(Megjelent a Fehérvári 7Nap július 11-ei számában)
Megosztom