Eleven aggyal
Amikor arra kértük Dolák-Saly Róbertet, hogy írjon valamit a plakátjukra, kis föl-alá járkálás után a következőket rótta oda: „Az öröm nem sokat várat, bevesszük most Fehérvárat.”
– Miben nem ismer tréfát?
– A színvonalban. Különösen egy olyan környezetben, ahol minden ez ellen hat. Nézze meg a televíziót: nincs benne egy épkézláb, normális műsor.
– Milyen az épkézláb, normális műsor?
– Olyan, amely szórakoztatás közben legalább nem rombolja az emberek ízlését. Arra már nem is merek gondolni, hogy emelje. Például humorműsorokat csinálni éveken keresztül, heti rendszerességgel, nem lehet minőségi kompromisszumok nélkül.
– Úgy érti, nem sajtolható ki a művészből előre megszabott időközönként egy-egy poén?
– Egy televíziós műsor nem egy-egy poénról szól, hanem sokról. Ha az embernek úgy jár a szája, hogy nincs mondanivalója, óhatatlanul sekélyes lesz az eredmény. Egy adminisztrátori állásban lehet állandóan irkálni, de egy művésznek csak akkor illene előrukkolni valamivel, ha van mit mondania. Sokan beleesnek ebbe a csapdába. Nekünk is lett volna lehetőségünk részt venni tőlünk idegen típusú műsorokban, de sok pénzért sem adtuk el alkotói szabadságunkat. Társulatunk 22 éve töretlenül, egyedülálló produkciókkal halad a magyar humor...
– Zászlóshajójaként?
– Nem, szó se róla. Csak nem megyünk bele az útvesztőkbe.
– A közéleti humoréba például?
– A közéleti humorral semmi baj nincs, ha azt szellemesen művelik. Nem a téma a lényeg, hanem a "hogyan?". A mi profilunk más, mi abszurddal foglalkozunk, de tiszteljük a más műfajt igényesen művelőket.
– Hadd provokáljam. Angol humor a maguké?
– Nem, nem az. Az emberek az abszurd kifejezést keverik az angollal. Benny Hill angol humorral foglalkozott,
de semmi köze nem volt az abszurdhoz. Társulatunknak az első években halvány fogalma volt csak arról, hogy létezik Monty Phyton, jómagam, bevallom, nem is ismertem őket sokáig. Mi a diákhumor frissességének őrizői próbálunk lenni. Ez mindenféle közhelyes beállítódásoktól mentes látásmód; a gyermek úgy tekint és asszociál a dolgokra, ahogyan a felnőtt nem. A 25 éves James D.Watson, Nobel díjas tudóst így idézték a DNS kettős spiráljáról szóló könyvében: "Nagyon is öreg vagyok már ahhoz, hogy valami szokatlant csináljak."
– Vagyis kinőtte a rácsodálkozás képességét?
– Úgy valahogy. Egy művészeti produkció akkor hal meg, ha már nincs fiatal közönsége. Én mindig figyelem a magunkét; amint azt tapasztalom, hogy nem látogatják előadásainkat a fiatalok, abba fogom hagyni az egészet.
– Ez a veszély úgy tűnik, egyelőre nem fenyeget. Bár a televízióban nem láthatjuk önöket, csurig telik a nézőtér, bárhol megjelennek.
– A nézők köszönik szépen, tudnak válogatni, nem csak azt fogyasztják, amivel a média "szakemberei" etetni akarják őket. A hazai kulturális létben sajnos bizonyos erők távolítani igyekeznek egymástól a minőségi produkciókat és a közönséget, amely mindezek ellenére megtartott bennünket magának.
– Sosem fogynak ki a szóból? A magyar nyelv ennyire variábilis volna?
– A végtelenségig az. Mondom ezt azzal a megjegyzéssel, hogy a L'art pour l'art nem egyenlő a szóviccekkel, hiszen azok elenyésző részét teszik ki társulatunk humorának.
– Lehet, de ezek épülnek be leginkább a köztudatba. Olyannyira, hogy műsorokban, újságokban is visszaköszön belőlük jó néhány. És mi lesz a szerzői jogokkal?
– Első, Madáretető című könyvemben foglalkoztam az általános és speciális kreativitás elméletével, vagyis azzal, hogy a társulat szövegeit miként használják fel. Engem nem zavar, ha közszájon forognak a poénjaink, s nyilván nem lehet mindenütt forrásmegjelöléssel idézni bennünket: a harmadik megállónál már úgysem tudják, honnan indult a vonat. A lopás viszont bosszant. A mai napig előfordul, hogy poénjainkat színészek szájából halljuk vissza szó szerint. A szerzők "kisegítik magukat", csak meg kell nézniük egy-két régi L'art pour l'art DVD-t.
– Most már tudjuk, mi mindent vesz igen komolyan. De miben ismer tréfát? Mi az, ami megnevetteti, szórakoztatja?
– A játékosság. Minden, amiben eleven az agy. Addig érdekel egy művészeti vagy tudományos teljesítmény, amíg játékosság van benne. Ahol a homlokráncolás összeszorítja a szürkeállományt, felállok és hazamegyek... nem szánok időt a sznobizmusra, legyen az színházi előadás, koncert, vagy bármilyen "frenetikusnak" hirdetett művészi produkció.
Dolák-Saly Róbert |
– A színvonalban. Különösen egy olyan környezetben, ahol minden ez ellen hat. Nézze meg a televíziót: nincs benne egy épkézláb, normális műsor.
– Milyen az épkézláb, normális műsor?
– Olyan, amely szórakoztatás közben legalább nem rombolja az emberek ízlését. Arra már nem is merek gondolni, hogy emelje. Például humorműsorokat csinálni éveken keresztül, heti rendszerességgel, nem lehet minőségi kompromisszumok nélkül.
– Úgy érti, nem sajtolható ki a művészből előre megszabott időközönként egy-egy poén?
– Egy televíziós műsor nem egy-egy poénról szól, hanem sokról. Ha az embernek úgy jár a szája, hogy nincs mondanivalója, óhatatlanul sekélyes lesz az eredmény. Egy adminisztrátori állásban lehet állandóan irkálni, de egy művésznek csak akkor illene előrukkolni valamivel, ha van mit mondania. Sokan beleesnek ebbe a csapdába. Nekünk is lett volna lehetőségünk részt venni tőlünk idegen típusú műsorokban, de sok pénzért sem adtuk el alkotói szabadságunkat. Társulatunk 22 éve töretlenül, egyedülálló produkciókkal halad a magyar humor...
– Zászlóshajójaként?
– Nem, szó se róla. Csak nem megyünk bele az útvesztőkbe.
– A közéleti humoréba például?
– A közéleti humorral semmi baj nincs, ha azt szellemesen művelik. Nem a téma a lényeg, hanem a "hogyan?". A mi profilunk más, mi abszurddal foglalkozunk, de tiszteljük a más műfajt igényesen művelőket.
– Hadd provokáljam. Angol humor a maguké?
– Nem, nem az. Az emberek az abszurd kifejezést keverik az angollal. Benny Hill angol humorral foglalkozott,
„Váratlan macskának váratlan a szőre”
|
– Vagyis kinőtte a rácsodálkozás képességét?
– Úgy valahogy. Egy művészeti produkció akkor hal meg, ha már nincs fiatal közönsége. Én mindig figyelem a magunkét; amint azt tapasztalom, hogy nem látogatják előadásainkat a fiatalok, abba fogom hagyni az egészet.
– Ez a veszély úgy tűnik, egyelőre nem fenyeget. Bár a televízióban nem láthatjuk önöket, csurig telik a nézőtér, bárhol megjelennek.
– A nézők köszönik szépen, tudnak válogatni, nem csak azt fogyasztják, amivel a média "szakemberei" etetni akarják őket. A hazai kulturális létben sajnos bizonyos erők távolítani igyekeznek egymástól a minőségi produkciókat és a közönséget, amely mindezek ellenére megtartott bennünket magának.
– Sosem fogynak ki a szóból? A magyar nyelv ennyire variábilis volna?
– A végtelenségig az. Mondom ezt azzal a megjegyzéssel, hogy a L'art pour l'art nem egyenlő a szóviccekkel, hiszen azok elenyésző részét teszik ki társulatunk humorának.
– Lehet, de ezek épülnek be leginkább a köztudatba. Olyannyira, hogy műsorokban, újságokban is visszaköszön belőlük jó néhány. És mi lesz a szerzői jogokkal?
– Első, Madáretető című könyvemben foglalkoztam az általános és speciális kreativitás elméletével, vagyis azzal, hogy a társulat szövegeit miként használják fel. Engem nem zavar, ha közszájon forognak a poénjaink, s nyilván nem lehet mindenütt forrásmegjelöléssel idézni bennünket: a harmadik megállónál már úgysem tudják, honnan indult a vonat. A lopás viszont bosszant. A mai napig előfordul, hogy poénjainkat színészek szájából halljuk vissza szó szerint. A szerzők "kisegítik magukat", csak meg kell nézniük egy-két régi L'art pour l'art DVD-t.
– Most már tudjuk, mi mindent vesz igen komolyan. De miben ismer tréfát? Mi az, ami megnevetteti, szórakoztatja?
– A játékosság. Minden, amiben eleven az agy. Addig érdekel egy művészeti vagy tudományos teljesítmény, amíg játékosság van benne. Ahol a homlokráncolás összeszorítja a szürkeállományt, felállok és hazamegyek... nem szánok időt a sznobizmusra, legyen az színházi előadás, koncert, vagy bármilyen "frenetikusnak" hirdetett művészi produkció.
Méhes Mónika Fotó: www.dolak.hu |
Reflektorban:
• A gyász szólamain – interjú Drahos Bélával