A színpadi alázatról
A férjem nagyon sokat segít nekem, de nem azért választottam őt, mert szükségem volt pszichológusra – nevet fel Füredi Nikolett, amikor arról kérdezem, hogyan sikerül megbirkóznia a művészélet árnyoldalaival.
Füredi Nikolett |
– Van néhány barátom, akik szerettek volna színészi pályára menni, de a családjuk nem támogatta az ambícióikat, mondván, hogy "a színészetből nem lehet megélni, válassz normális szakmát magadnak". Nálunk ennek éppen az ellenkezője volt igaz. 3-4 éves koromból őrzünk néhány hangfelvételt, amelyeken ki tudja, mit, de lelkesen énekeltem... Szüleim nagyon édes emberek, sosem bíráltak azért, amit a fejembe vettem. Kezdettől fogva pártfogoltak és támogattak mindenben. Aggódó szeretetük mindenhová elkísért. A fellépő ruháimat máig édesanyám varrja. A gyermekkórussal hazánkon kívül számos külföldi országban szerepeltem, például Franciaországban, Svájcban és Japánban is.
– Musical-színésznőnek vallod magad. Hogyan jutottál el a kórusban való énekléstől eddig a műfajig?
– Talán meguntam, hogy csak úgy álljak a sorban, valami mozgalmasabbra vágytam... Igaz, a szólókat így is folyton rám bízták, arra viszont már hiába unszoltak, hogy menjek el a konzervatóriumba énekszakra, nem vonzott a klasszikus zene annyira. Azért szerettem bele a musical műfajába, mert nem elég jól énekelni benne, hanem a karakterek hiteles megformálásához szükség van a művészi vénára.
– Nem szeretnéd magad megpróbálni prózai szerepben is?
– Az éneklés biztonságot ad a színpadon, hiszen világ életemben ezt csináltam. Ha olyan darabban kellene játszanom, amelyben nem hangoznék el egyetlen dal sem, biztosan jobban izgulnék, mint máskor... Nem talált meg még ez a feladat, de szívesen állnék elébe – magam is kíváncsi lennék rá, milyen lehet dolgozni más műfajú produkcióban.
– Ha már a biztonságérzetnél tartunk: szabadúszóként hogy érzed magad?
– Egyelőre remekül, a Budapesti Operettszínházban például már az öt főszerepen vagyok túl, de vidéki teátrumokba is hívnak – öröm együtt dolgozni a Vörösmarty Színház társulatával is, a közönség pedig nagy szeretettel fogad. Székesfehérvár belvárosának különleges hangulata van, úgyhogy nagyon jól érzem itt magam.
– Nemrégen zártál egy húzós időszakot: a Budapesti Operettszínházban a Szentivánéji álmot, amelyben te testesíted meg Titániát, Fehérváron a Bál a Savoyban című operett primadonna szerepét próbáltad, közben pedig a Popdaráló című műsort forgattad. Nem volt sok ez egy kicsit?
„Ki nagyvízre indul, annak dönteni kell: melyik hullám a jó, melyik sodorja el. Legyen bármilyen vonzó egy új állomás, az egyszerű út, az naivitás!”
|
– Te mit tekintesz sikernek?
– Számomra a siker az, ha ismernek, és elismerik a munkámat. Ez nem jelenti azt, hogy a csapból is én szeretnék folyni! Már kiskoromban is visszahúzódó voltam, s bármily furcsa, most sem vagyok exhibicionista alkat. Szeretem a színpadot, de sokkal fontosabbnak tartom a művészi teljesítményt megmutatni, mint saját magamat.
– Mégis működtetsz egy saját honlapot, kedves művésznő...
– Jogos észrevétel, de megvan az oka. Sokat jártam külföldön, és tanulságos dolgokat láttam. A színészek könnyebben koncentrálhatnak a szakmai munkára; nem kell tárgyalásokra járniuk, megteszi helyettük a menedzserük. A honlap természetesen nem pótol egy ilyen szakembert, de sokban segít – a szakmának és a közönségnek is szól. Aki meg szeretné tudni, ki is Füredi Niki, belelapozhat.
– Oldalai színesek, vidámak... A civil életedben is ilyen vagy?
– A honlap tükrözi az örök optimizmusomat. Férjem, Lali tartja karban – legfőbb támaszom, ő pontosan tudja, hogyan kell engem bemutatnia. De nem csak a vidámság jellemző rám: a Szűz jegyében születtem, szeretem a rendezettséget magam körül; főzök, mosok, takarítok... Emlékszem, Lali meglepődött ezen – nem gondolta volna, hogy egy színésznő ilyen házias teremtés lehet.
Méhes Mónika |
|